Barack Obama amerikai elnök kormánya eddig egyetlen közel-keleti válsághelyzetre sem tudott megfelelő megoldást találni. Bár Irakból hazarendelte, Afganisztánból pedig megkezdte kivonni az USA katonáit, mégis teljes a zűrzavar mindkét országban. Líbiában, ahol Obamának nagy szerepe volt a Kadhafi-rendszer 2011-es megbuktatásában, ugyancsak általános a politikai bizonytalanság.
Most éppen Szíria – két és fél éve dúló és csaknem 150 ezer halálos áldozatot követelő – belháborújába akar önkényesen beavatkozni, az ENSZ megkerülésével. Bebizonyosodott ugyanis, hogy a világon senkinek nincs a döntő többség által elfogadható ötlete a szíriai válság politikai megoldására. Arra, hogy a szíriai rezsim és az ellene harcoló (részben iszlám szélsőségesek, az al-Kaida terrorszervezet, nyugati és más titkosszolgálatok által támogatott) mintegy 1500 (!) fegyveres csoport – nagyhatalmi felügyelet mellett – tárgyalóasztalhoz üljön, s megállapodjon a harcok befejezéséről, a későbbi teendőkről. Megoldás pedig csak a vezető hatalmak közreműködésével lehetséges, amelyek képtelenek közös nevezőre jutni.
A patthelyzetet az USA alkalmasnak tartja arra, hogy megbuktassa a neki nem tetsző damaszkuszi rezsimet, élén Bassár el-Aszad elnökkel. Ürügy már van: az Aszad-hadsereg állítólag szarinnal végrehajtott augusztusi ideggáztámadása damaszkuszi civilek ellen, illetve a szíriai vegyi fegyverek újbóli bevetésének megakadályozása. Az eszköz a külső katonai csapás lehet, amelyre az USA (s szövetségesei, elsősorban Franciaország és Törökország) már fel is készült, és napokon belül be is indulhat a hadigépezet.
A beavatkozásnak sok támogatója és ellenzője van. Emiatt a készülődő konfliktus már nemcsak Szíriáról szól, hanem a közel-keleti ország ellenségeinek és pártfogóinak politikai, gazdasági és geostratégiai érdek(ütközés)eiről is. Az Aszaddal szemben álló USA-ról és nyugati, illetve térségbeli szövetségeseiről (pl. Szaúd-Arábiáról, Törökországról, Katarról), valamint a Damaszkuszt támogató Oroszországról, Kínáról és Iránról.
Sokan arra figyelmeztetnek, hogy katonai csapással legfeljebb félmegoldás születhet, a válság így nem oldható meg. A Nobel-békedíjas Obama mégis a korlátozott jellegű (nem átfogó, a földi hadműveleteket és csapatai szíriai bevonulását elvben kizáró) katonai akciót választotta, és a törvényhozástól hamarosan meg is kaphatja hozzá a felhatalmazást. Döntését humanitárius és nemzetbiztonsági érvekkel indokolja, vagyis azzal, hogy meg akarja torolni az Aszad-rezsimnek tulajdonított legutóbbi – a nemzetközi jog szerint tilos – vegyi támadást, és megpróbálja megakadályozni a szíriai tömegpusztító fegyverek továbbadását. Obama állítja: bizonyítani tudja, hogy Aszad katonái vetettek be harci gázt a civilek ellen. A kétkedők a bizonyítékokra kíváncsiak.
Szíria fő szövetségeseiként Moszkva és Peking csak az ENSZ jóváhagyásával támogatná a beavatkozást, ellenkező esetben agressziónak tartja azt. A csapást elutasítók magatartása érthető: szeretnék megvédeni térségbeli befolyásukat és érdekeiket. Moszkva az egyetlen meleg tengeri hadikikötőjét (a szíriai Tartúszban) és a Damaszkusszal kötött jövedelmező fegyverszállítási üzletét, Irán a szíriai politikai pozícióit, Kína meg a beruházási lehetőségeket.
A szkeptikusok a damaszkuszi vegyi támadásról megszellőztetett amerikai titkos információknak sem hisznek. Különösen azóta tartják bizonytalannak az ilyen értesüléseket, amióta George W. Bush amerikai exelnökről kiderült: hírszerzésére hivatkozva mindenkinek szemérmetlenül hazudott az Irak ellen 2003-ban indított háborújának indítékiról és céljairól.
Nem tudni, milyen bizonyítékai vannak Obamának. Az azonban sokkal valószínűbb, hogy a Szíria-játszmában a szaringáz áldozatai számítanak a legkevésbé. Az amerikai csapás célja inkább a damaszkuszi hatalomváltás lehet, amitől Obamáék alighanem Szíria eddigi Moszkva-barát politikájának végét, s a Washington melletti elkötelezettség kezdetét remélik.
A háború elmérgesedésének, esetleg kiszélesedésnek veszélye sem igazán számít, holott külső beavatkozás esetén ezzel is számolni kell, ahogyan a szíriai hadsereg ellenállására is. Világháború azért valószínűleg nem lesz, de Izrael és Törökország könnyen belekeveredhet a konfliktusba. A támadás ugyanakkor heves Amerika-ellenességet szíthat, és nyugati célpontok elleni terrortámadások hullámát indíthatja el.
Szíria etnikailag és vallásilag rendkívül tarka társadalom, amely a háború előtt az egyik leginkább világi arab állam volt. Az intervenció és a háború esetleges kiszélesedése az ország szétforgácsolódásával is fenyeget. És azzal, hogy az Aszad-rezsim bukása után a felkelők iszlám rendszert akarnak az országban, ami Washingtonnak aligha tetszene.
