Bizonyára nem voltak sokan azok, akik fellélegeztek a kormány legújabb megszorító-takarékossági intézkedéseit hallva. Végigolvasva a beígért változások listáját az emberben felmerülnek a kiirthatatlan kétely okozta kérdések: vajon mire lesz elég mindez, vajon tartja-e magát a politika egyáltalán a papírra fektetett gondolatokhoz is, vagy mint mindig, ezúttal is áthidaló megoldásokat próbál majd keresni, s olyan intézkedéseket foganatosít, amelyek senkinek sem fájnak túlságosan, de dicsekedni azért már lehet velük...
Az alacsonyabb áfakulcs kétszázalékos növelése, a hatvanezer dinárnál magasabb bérek hatvanezer dináron felüli részének megadóztatása és általános takarékossági lépések bevezetése az államapparátusban – körülbelül ennyiben foglalhatók össze a kormány, a pénzügyi tárca sikereket váró elgondolásai. A gazdasági elemzők a beharangozott intézkedéseket a legkülönfélébben kommentálták: voltak, akik a mindennapi élethez fontos fogyasztási cikkek drágulásáról és a polgárok további elszegényedéséről beszéltek, voltak, akik a kormánnyal együtt mindezt cáfolták. Amíg pontosan nem tudjuk meg, hogy mi mennyivel drágul az újításnak „köszönhetően”, aligha foglalhatunk állást a tekintetben, hogy kinek volt e kérdést illetően igaza. Ami aggasztóbb az az, hogy senki sem mondta: igen, Szerbiának éppen ezekre az intézkedésekre volt szüksége gazdaságának, pénzügyi rendszerének talpra állításához, üzleti légkörének javításához, évtizedek óta tartó kálváriájának befejezéséhez vagy legalább egy ilyen irányt mutató folyamat kezdetéhez.
Az embereknek megvan minden okuk arra, hogy egyszerűen csak csalódottak legyenek a hallottak miatt, nem belemélyedve abba, milyen konkrét eredményeket, milyen apró előrelépést hozhat a stratégia. Ezért is a kormány, a hatalmat mindenáron megőrizni vagy inkább annak fokát növelni igyekvő politikai pártok tehetők csupán felelőssé. Hónapokon át hallgattuk azt, hogyan, milyen fantasztikus személycseréket alkalmazva fog majd átalakulni a kormány. Nap mint nap beszéltek a polgároknak az új pénzügyminiszterről – messiásként, aki majd a messzeségből hazatérve gyógyírt hozhat fájó sebeinkre. Külföldi szakértőkről, elismert nemzetközi bankárokról és tanácsadókról beszéltek Szerbia polgárainak, azt üzenve: bírjátok ki még egy kicsit, mert a Kánaán immár csupán néhány hét távolságra van tőletek. Aztán a közvélemény végignézte a kormányátalakítás mexikói sorozatra hasonlító epizódjait, az új miniszterek, tanácsadó zsenik kinevezéseit. Az új miniszterek elfoglalták helyeiket a bársonyszékekben, s gondolkodóba estek: mi okosat lehetne tenni a haldokló szerb gazdasággal, a törleszthetetlennek tűnő adósságokkal. Amikor kigondolták, előrukkoltak azzal, hogy kicsit emelnek az adón, kicsit nagyobb illetékkel sújtják a hatalmas bérek tulajdonosait, s a varázspálca ennél többre már nem volt hajlandó – bizonyára ezeket a lépéseket sem volt könnyű kiharcolni a koalíción belül. Csalódottak lehetnek az emberek, mert azt tudják, hogy a pártok az új körülmények között is meg fogják találni boldogulásuk legkevésbé rázós útját, ugyanakkor nem biztosak abban, hogy erre az útra a polgároknak is lehet belépési engedélyük.
Azért sem mi vagyunk a hibásak, mert egyszerűen nem tudunk hinni az államapparátust érintő nagy takarékosságban, abban, hogy az állam kevesebb pénzt fog elkölteni közbeszerzésekre. Ígérik, hogy ezentúl mindig igyekeznek majd a lehető legolcsóbb megoldást választani minden helyzetben, de bizonyítékok nélkül hogyan is győzhetnék erről meg a polgárokat, amikor ellenpéldák egész sorát nézhették végig az elmúlt években.
A beharangozott intézkedések mindemellett azért sem tölthetnek el bennünket nagy megelégedéssel, mert már első ránézésre szembeötlik, hogy – mint már annyiszor a múltban – ez alkalommal is csak rövid távú, gyors mentőöv-szerepet betöltő döntésről van szó. Erre a legékesebb bizonyítékot éppen a miniszterelnök-helyettes kijelentése szolgáltatja, mely szerint Szerbia most már valóban a csőd szélére sodródott. Világos, hogy a hirtelen összetákolt új gazdaság- és pénzpolitikának más célja most nem is lehet, mint hogy megakadályozza az utolsó csepp pohárba hullását, ami nem jelent feltétlenül rossz megoldást, de hosszú távú fejlődést és életszínvonalat javító helyzetet aligha eredményez. Szerbiának pedig egy ilyen tervre, ilyen intézkedéscsomagra, átfogó reformokra, bátrabb lépésekre, a felesleges kiadások valódi eltörlésére, nem azok enyhe csökkentésére lenne szüksége. Amíg nem születik meg egy ilyen merész, az adott párt politikai pályafutásáért nem aggódó, azt figyelmen kívül hagyó és a társadalom egészének boldogulása érdekében született átfogó elképzelés, addig Szerbia is a csőd közelében marad, s a múlt és jelen próbálkozásnál többnek nem nevezhető intézkedései által nem is távolodik egykönnyen el onnan.
