Nataša és Rea Matijević esetéből legalább két következtetést levonhatunk: egyrészt a hatóságok és az igazságszolgáltatás továbbra sem nyújtanak kellő védelmet a családon belüli erőszak áldozatainak; másrészt összefogással, elszántsággal és hittel szinte bárki elérhet bármit.
SZERELEM ELSŐ LÁTÁSRA
A ljigi születésű Nataša Đorđević tornatanárnő 2009-ben Belgrádban ismerkedett meg a zágrábi Robert Matijević volt adóellenőrrel. Azonnal egymásba szerettek, vallotta a nő. Nataša három hónap kapcsolat után teherbe esett, feleségül ment Roberthez, és annak kérésére Zágrábba költöztek. Az asszonyt néhány nap után férje szomszédai figyelmeztették, hogy Robert hirtelen haragú, és meglehetősen nehéz természetű ember. Natašát mindez megdöbbentette, hiszen addig minden rendben volt kapcsolatában. Azt hitte, rosszakaratú szomszédok üres pletykáiról van szó. Hamarosan rájött, a „rosszakaratú” szomszédok ebben az esetben jóakaratúak voltak. Robert először elkobozta felesége útlevelét, bezárta a lakásba, megtiltotta, hogy kapcsolatba lépjen szerbiai családjával és barátaival, majd nemzeti hovatartozása miatt kezdte el sértegetni. Ha a nő tiltakozott, akkor Robert ütött. Az sem fékezte meg, hogy felesége áldott állapotban van. Miután megszületett kislányuk, Rea, a férfi megtiltotta, hogy a nő szoptassa gyermekét, és altatódalokkal ringassa álomba, mert mint mondta: a gyermek nem érintkezhet a szerb kultúrával. Nataša titokban mégis szoptatta a kisbabát. Férje egyszer rajtakapta, és dühében többször is megütötte. A verés közben a gyermek továbbra is anyja karjaiban volt. Natašánál ekkor telt be a pohár, megszökött a férfitól.
HARC A KISLÁNYÉRT
Első útja egy kórházba vezetett, ahol ellátták arcsérüléseit, majd értesítették a zágrábi szociális központot, amelynek munkatársai rábeszélték az asszonyt, hogy kísérelje megoldani a problémákat férjével. Nataša és Robert házassági tanácsadáson vettek részt, a férfi azonban egyre agresszívebb lett feleségével szemben. A szociális központ illetékesei ekkor úgy döntöttek, hogy Natašának és Reának biztonságos házba kell költözniük. Ott valamivel több mint három hónapot töltöttek. Ez idő alatt az asszony Zágrábban beadta a válókeresetet. Az ügyben eljáró bíró a válóper lezárásáig Natašát jelölte meg a gyermek gyámjaként. Az asszony ezt követően tért vissza családjához Szerbiába, Robert pedig a Hágai Egyezményre hivatkozva gyermekrablás miatt indított ellene eljárást. Az 1980-as Hágai Egyezmény értelmében a jogellenesen külföldre vitt, 16 éven aluli gyermekeknek a másik szülő kérésére vissza kell térniük abba az országba, ahol korábban éltek.
Az ügyben eljárva a Valjevói Alapfokú Bíróság eddig három alkalommal rendelte el az asszonynak, hogy Reát küldje vissza Horvátországba az édesapjához. Az illetékes felső bíróság két alkalommal is megsemmisítette az ítéletet, harmadszorra azonban megerősítette azt. A kislányt október 16-án kellett volna átadni édesapjának a ljigi szociális központban. Bár Nataša már az előző összetételű kormány idejében elkezdte panaszaival és segélykérő leveleivel bombázni az igazságügyi minisztériumot – annak illetékesei pedig több alkalommal is ígéretet tettek arra, hogy közbenjárnak érdekében –, a kislány kiadatását a bizonyíthatóan agresszív édesapjának nem az állam akadályozta meg, hanem a ljigi polgárok tették lehetetlenné. A kiadatás napján több száz polgár gyűlt össze a szociális központ előtt, és élő falként zárták el annak bejáratát. A tiltakozók között édesanyák, édesapák, általános és középiskolások, valamint a kolubarai szénbánya munkásai is ott voltak. Ljig polgármestere szintén odaállt téglának az élőfalba.
A végrehajtandó ítélet alapján a gyermeket csak azon az egy napon lehetett volna átadni édesapjának. Egy újabb végrehajtandó ítéletig Rea Natašánál maradhat. Egyébként a bíró, aki a gyermek átadását elrendelte, körözőlevelet adott ki Nataša ellen. Nem megerősített információk alapján a nő elhagyta Ljiget, és ismeretlen helyre utazott.
Nikola Selaković igazságügyi miniszter elmondta: a nő ügyvédjének kérése nyomán ismételten felülvizsgálták az ügyet, és kérték a valjevói bíróságot, hogy a következő döntéshozatalnál tartsa szem előtt a gyermek érdekeit.
HATVÁNYOZOTTAN HÁTRÁNYOS HELYZET
Történjék bárhol a családon belüli erőszak, legyen akármilyen nemzetiségű, vagy vallási hovatartozású az elkövető, illetve az áldozat, továbbra is utóbbinak kell menekülnie a közös otthonból. Kevés olyan ország van, ahol a vonatkozó törvények értelmében az erőszaktevőt távolítják el tartósan a család otthonából. A nőknek, anyáknak olykor egyik pillanatról a másikra kell elhagyniuk házukat. A gyerekek lelkében mindez csak elmélyíti az erőszak ejtette sebeket. Tévhit ugyanis, hogy a gyermek, akit az erőszaktevő nem bántalmaz, nem sérül. Már maga az erőszak látványa is olyan lelki sérüléseket okoz a gyermekekben, amelyeket vagy soha, vagy csak nehezen hevernek ki.
A hatóságok és az igazságügy eljárási módja gyakran arra enged következtetni, hogy inkább az erőszaktevő oldalán állnak, vagy legalábbis nem az áldozatén. Az érintettek elmondásából kiderül, hogy amikor a rendőrségnél feljelentik agresszív férjüket, partnerüket, a rendfenntartók sok esetben megkísérlik lekicsinyíteni az elszenvedett erőszakot, és hazatérésre ösztönzik az áldozatokat. Amikor pedig bíróság elé kerülnek ezek az ügyek, kiderül, hogy a szerbiai igazságügy büntetéspolitikája továbbra sem tanúsít kellő szigort. Az is hatványozottan hátrányos helyzetbe hozza az áldozatokat, hogy az elkövető ellen indított eljárás során olykor több alkalommal is meg kell jelenniük a bíróságon, ahol muszáj szembesülniük az őket bántalmazó személlyel, valamint újból és újból meg kell ismételniük korábbi vallomásukat, folyamatosan felidézve ezzel az elszenvedett sérüléseket. A nyugati világ némely országában már bevett szokás, hogy az áldozat vallomását első alkalommal videokamerával rögzítik, és az eljárás során ezt vetítik le, az áldozatnak pedig nem szükséges megjelennie a bíróságon
Engem ebben a történetben a ljigi polgárok magatartása nyűgözött le leginkább. Napjainkban, amikor azt hisszük, és arról igyekeznek meggyőzni bennünket, hogy az emberek elidegenednek egymástól, és észre sem veszik a másik kínját, ebben a kis városkában a polgárok képesek voltak összefogni, felsorakozni amögött, amiben hittek, vagyis megvédeni Natašát és Reát. Jogi szempontból persze vitatható, hogy szabályosan jártak-e el, emberségből viszont csillagos ötösre vizsgáztak.