„Ez tényleg nem érti, hogy ebben az országban nem kell kitűnni? Itt épp a fordítottja a cél, kussolni, megbújni, a fal mellett járni. Honnan jön ez? Nem itt él?”
Ez az idézet Frei Tamás nemrégiben megjelent 2015 című regényéből származik, amely a sorok mögött a mai magyar társadalom megosztottságáról és szétziláltságáról szól, de számos megállapítás – köztük ez a fenti is – fenntartások nélkül érvényes Szerbiára és arra a közegre, amelyben élünk.
A középszerűség dívik itt nálunk. Ne tűnj ki, ne csinálj semmi olyat, ami miatt felfigyelnek rád, mert jól nem jársz. Vagy félretesznek, vagy egész egyszerűen elveszik azt, amivel kitűntél. Az általános tespedtségnek emiatt kettős oka van. Egyrészt az emberekben kialakult egy reflex, hogy húzzák meg magukat, másrészt viszont „fentről” is ilyen ösztönzés érkezik. Uniformizálni a gondolkodást, elhallgattatni a másféle hangokat, csak egyféle gondolat düböröghet, amelyre mindannyian szinkronban verjük a díszlépést, vonulunk egy zászló alatt és lehetőleg nem is gondolkodunk. Vagy ha mégis, azt eltitkoljuk.
Így hát az emberek a csupasz bőrüket, a nyomorúságos egzisztenciájukat féltik, amely csak a puszta túlélésre elég, úgyhogy szót fogadnak. Menetelnek a vágóhídon. Reggel elmennek dolgozni, amiért aztán vagy kapnak pénzt vagy nem. Ha nem kapnak, akkor is hallgatnak. Néha sztrájkolnak, de olyankor a legfőbb uralkodó fenyegetésével kell szembesülniük, aki hamarosan még azt is megtiltja majd, hogy bárki is elégedetlen lehessen. A munka után hazamennek, további munkát végeznek, mert valamiből meg kell élni, majd este, fáradtan, fásultan, leülnek a tévé elé és néznek ki a fejükből. Nézik, amit kapnak. A többség szavazni sem jár, aki meg elmegy, az szintén óvatos, tudja, hogy baja lehet, úgyhogy arra szavaz, akire „kell”. Mert tudnivaló, hogy ki a favorit. Ki a legerősebb. A népvezér, aki fellendíti az országot, amit akkor is elhiszünk neki, ha történetesen korábban ő volt az, aki romba döntötte az. De ezt csak magunkban gondoljuk. Hiszen a közvélemény előtt világos, hogy ilyesmi soha nem történt meg. Ő mindig is Európa-párti volt.
A szerbiai politikai elitnek 2013-ra sikerült kitermelnie a tökéletes Homo Serbicust, az átlagos szavazópolgárt. Egy, a héten készült statisztikai elemzés alapján az ő ismérvei a következők: 52 éves, szakmunkás végzettséggel rendelkezik és saját háza vagy lakása van. Könyvtárba nem jár, évente átlagosan egy könyvet olvas el, ezzel szemben imádja a bulvárlapokat, nagy képekkel és öles betűkkel, teli féligazságokkal. A tévében valóságshow-t néz és sportot. A Homo Serbicus öt évvel ezelőtt még a Demokrata Párthoz állt közel, ma már a haladókhoz.
Ha körülnézünk térségünkben, láthatjuk, hogy mára már csak Szerbia van leszakadva a civilizált világtól. A környező országok mindegyikében történtek külföldi beruházások, némi gazdasági fellendülés, tehát elindultak az országok valamerre, még ha a 2008 óta tartó válság ezt kissé meg is akasztotta. Nálunk a politikusok időnkét széttárják a karjukat és értetlen arccal közlik, hogy a megváltó külföldi befektetők sehogy se érkeznek ebbe az országba, amely pedig a Balkán kis tigrise. Hát persze, hogy nem érkeznek, ha egyszer az üzletelés feltételei elviselhetetlenek. A többséget elriasztja az engedélyek tömkelege, amiket induláskor ki kell váltaniuk, a befizetendő illetékekről nem is beszélve. Ha pedig mégis csak elég kitartó lesz és beindítja üzletét, még mindig egy sor akna vár rá. A minap egy behozatali termékeket forgalmazó céggel történt meg, hogy áruját a vámolás után egészségügyileg be kellett vizsgáltatni. A felügyelőség addig akadékoskodott, hogy végül azért, hogy megkaphassák a forgalmazáshoz szükséges engedélyt, az áru valós értékénél is többet kellett volna fizetniük, úgyhogy a termékeket inkább visszaküldték. Nem nehéz kitalálni, hamarosan pakolnak és távoznak Szerbiából.
Csak azt ne gondolja senki, hogy mindezek mögött amatörizmus áll, az, hogy az államapparátus ennyi év után se tudta meghozni a szükséges előírásokat és a kellőképpen megkönnyíteni a külföldi vállalkozások betelepülését. Szándékosság van emögött, ez is a játék része, amelynek epizódszereplői a Homo Serbicusok, főszereplői pedig a politikai elit és a háttérben ügyködő üzleti partnereik.
Pontosan le van itt minden osztva, a rendszer remekül működik. A politikusok uralkodnak, a hozzájuk közel álló üzletemberek, akiket kormányzattól függően nevezhetnek Karićnak, Miškovićnak vagy máshogy, valós konkurencia nélkül gazdagodhatnak. Tudják, melyik ajtón kell bekopogni a megfelelő engedélyért, kivel kell meginni egy kávét, hogy egy bizonyos utcában aszfaltút épüljön, vízvezeték, áram és optikai kábel haladjon el. Egy ilyen bejáródott rendszerben végképp nem hiányzik, hogy külső erők beavatkozzanak. Legyen az akár egy belföldi kisvállalkozó, aki esetleg terjeszkedni szeretne, vagy egy külföldi beruházó, aki mindent szabályos úton végezne.
Ez a fajta, kéz kezet mos rendszer remekül működik. Akik fenn vannak remekül elvannak, törvényeket hoznak, adókat emelnek, béreket fagyasztanak be, hiszen ezek rájuk nem vonatkoznak. Az egyszerű emberek meg örülnek, hogy még élhetnek, hogy valamennyi pénzt még meg tudnak keresni. Végképp nem hiányzik nekik, hogy valaki megkeserítse az életüket, úgyhogy hallgatnak, dolgoznak, szót fogadnak, elmennek tapsolni, ha a Vezér a falujukba, városukba érkezik, és ciklusonként szavaznak. Ahogy kell.
Nem baj, ha nem érzik jól magukat a bőrükben, ha úgy érzik, megfulladnak a mindent elfojtó és eltaposó légkörben, ha érzik, hogy az embert, aki visszanéz rájuk a tükörből, már rég nem ismerik fel. Ők mindannyian eszközök egy nagyobb játékban és a rendszer elegendő félelmet ültetett el bennük, hogy mantraként ismételgessék minden reggel: „örülök, hogy egyáltalán dolgozhatok”. Nyilván sokaknál ez eltereli a figyelmet a tényről, hogy emberi méltóságában alázzák meg, hogy nem veszik semmibe és hogy sokszor saját magát is leköpné azért, amivé lett. Vagy inkább amivé a rendszer tette.
Szerbia ma a három majom társadalma. Azzal, hogy az embereket nyomorba taszították és szolgalelkűvé tették, elvárják tőlük, hogy ne lássanak, ne halljanak, ne beszéljenek. Mindezt pedig a hatalom pulpitusán ülő triumvirátus érte el, az a teljhatalmú három majom, akiknek a személye ugyan cserélődik, de a játékszabályok maradnak a régiek.
Az uralkodó lecserélésével semmi sem változik. Ehhez az kell, hogy az emberek újra látni, hallani és beszélni kezdjenek, összefogjanak és lerázzák az őket sanyargató majmokat a fáról. A fát meg ki kell vágni és újat telepíteni a helyére. Időigényes lesz, mire megerősödik, de egészséges, terebélyes fa lehet belőle, amely gyümölcsöt és árnyékot is ad az alatta élőknek.
