Ha valaki, akkor mi vajdasági magyarok tudjuk csak igazán átérezni, milyen is kisebbségben élni egy térségben, közben pedig szembesülni a jogtiprásokkal, közelharcot vívni a megmaradásért és az alapvető jogainkért. Mint ahogy azt is tudjuk, mennyire kártékony lehet, ha az egyébként is viharos ellenszél mellett a nemzeti közösségen belül is megosztottság, egymásra mutogatás és gáncsoskodás van jelen. Ez az a szituáció, amikor a többségi nemzet asszimilációra, elnyomásra törekvő részei elégedetten dörzsölik a tenyerüket, hiszen maga az adott kisebbség végzi el helyettük ezt a munkát.
Ezért is volt tanulságos nyomon követni a múlt vasárnapi koszovói önkormányzati választásokat, ahol a több évtizedes téves szerb politika miatt a peremre szorult, megtévesztett szerb közösség tulajdonképpen „önnön farkába harapott”. Nem kell naivnak lenni, nyilvánvaló volt, hogy Hashim Thaçinak sem érdeke, hogy a szerbek nagyobb számban vegyenek részt a választásokon és ezzel több helyen is legitim – Belgrád által támogatott – képviselőik lehessenek. Erről szólt az egész nevetséges huzavona a szavazólapok kinézetéről, arról, hogy nem voltak hajlandóak a tartomány/ország (a szükségtelen törlendő) területére beengedni Aleksandar Vulint, és a többi akadékoskodás. A cél az volt, hogy a szerbek ne szavazzanak. Aztán a munka nehezét végül ők maguk végezték el. Kialakult egy érdekes Thaçi–Koštunica-tengely. Merthogy a szerb szavazókat a szavazóhelyek teljes nyitvatartási ideje alatt fenyegették, ijesztgették, bizonyos személyek, aztán, amikor mégis nagyobb arányban szavazni kezdtek, akkor betörtek a szavazóhelyiségekbe és szétverték az urnákat. Érdekes dolog, hogy miközben a pristinai hatalom akadékoskodott hivatalos szerb állami tisztségviselők Koszovóba való beengedésével, sőt, a szavazónapon több, koszovói szerbeket szállító buszt sem engedtek be az albánok, addig Mladen Obradović, az Obraz tagja és egy egész sor szélsőséges személy gond nélkül randalírozhatott Koszovóban.
Az egész hercehurca eredménye egyetlen dolog lehet, mégpedig az, hogy a koszovói szerbek nem élnek jogaikkal és sokkal nehezebb helyzetbe kerülnek, mint eddig. Ugyanakkor, az egész ügy legérdekesebb epizódja, amivel érdemes foglalkozni, nem más, mint Aleksandar Vučić kirohanása, aki kérte a nemzetközi közösségtől, hogy a szerb rendőrség léphessen be Koszovó területére. Azt mondta, negyvenöt perc alatt rendet tennének.
Miközben maga a kormányalelnök is tudta, hogy nem fogják kérését jóváhagyni, egy dolog körvonalazódott: a szélsőséges csoportok és a futballhuligánok – akik csak szervezésileg különböznek egymástól – nem állnak a hatalom ellenőrzése alatt. Azt tudni lehet, hogy a kilencvenes évektől ezek a bandák mögött komoly erők állnak, szó sincs spontán szerveződésekről. Ezért nem is történt rendcsinálás a stadionokban, ezért nem lehet az ilyen csoportokat betiltani, megfékezni, a különböző hatalomváltások során mindig valakinek szüksége volt rájuk. Ma már erősebbek, mint az állam. Ezt bizonyítja évről évre, hogy nem sikerül a büszkeségnapi felvonulást megtartani, azért lángolt a múlt szombaton a Marakana stadion, mert a szurkolók a rendőrségből is hülyét csináltak és komplett fegyvertárat vittek magukkal, és ezért történt Koszovóban is az, ami.
A drogdílerek, háborús veteránok, a szerb alvilág által irányított és pénzelt szurkolói csoportok tulajdonképpen magánhadseregként működnek, lopnak, verekednek, incidenst okoznak, ha kell, gyilkolnak is – lásd Brice Taton ügye.
Egyértelmű, hogy a kormány azért ölt ennyi energiát a koszovói választások támogatásába, mert érdekében állt, hogy a szerbek azokon tömegesen részt vegyenek. Azzal, ami történt, a szélsőjobbos csoportosulások a rettenthetetlennek és egyeduralkodónak tartott Vučićot ország és világ előtt is lejáratták, tekintélyét megtépázták, ezért is reagált olyan idegesen.
Vučić szavakban egy normális, fejlett, jogállamként működő Szerbiáért száll síkra, valami olyasmiért, amiért Đinđić is harcolt. Mindaz, ami a hétvégén történt két dolgot igazol: egyrészt, ezeket a csoportokat nem ő irányítja, másrészt, hogy a „đinđići“ úton eljutott ahhoz a ponthoz, ahol a rendszer velejébe kell beletaposni. Emlékezhetünk, tíz évvel ezelőtt a néhai kormányfő ebbe belebukott, a nagyszerb–konzervatív–pravoszláv érdekszövetség eltette őt és Koštunica hatalomra juttatásával eszméit, értékrendjét is láb alól. 2013-ban Vučić ugyanezekkel a körökkel kerül szembe. A párhuzam olyannyira tökéletes, hogy ennek az árnyékhatalomnak az „arca” még mindig Koštunica. A különbség az, hogy Vučić az állambiztonságot és az államapparátust sokkal inkább az ellenőrzése alatt tartja, mint Đinđić tette. A múlt hétvége óta a kormány által vezérelt médiából szinte mindent megtudtunk ezekről a csoportokról: a működésükről, az irányításukról, megismerhettük a tagjaikat, azt, hogy mennyi pénzt keresnek.
Úgy gondolom, hogy a haladók elnöke jelentős mérföldkőhöz ért, szemtől szembe került azzal a visszahúzó erővel, amit a kilencvenes évek hordalékának szokás nevezni. Felveszi a kesztyűt és leszámol ezekkel a körökkel – amibe bele is bukhat, vagy pedig visszavonul, kiegyezik velük és hagyja, hogy tovább élősködjenek. A második opció esetében ő maga is csak bábuvá válik, az ország tovább senyved ebben a szociális mocsokban, aki pedig teheti, elmenekül innen. Az első opció kockázatosabb, veszélyesebb, de ha Vučić csak a töredékét is be akarja váltani ígéreteinek, akkor kihasználja a negyvenöt percet és rendet tesz.
