Ha van megbízható fokmérője életszínvonalunknak, annak, hogy hol is tart Szerbia gazdasági téren, akkor az a szabadkai Ócskapiac, vagy, ahogy sokan becézik, a Buvljak City. A kilencvenes évektől errefelé, ahogyan mentek tönkre a régi jó kereskedelmi áruházak, ahogy elveszítették az emberek a munkahelyüket, úgy vált mind fontosabbá a piac, ahol nem csak sok mindent meg lehetett vásárolni olcsóbban, de – ami sokkal fontosabb – nagyon sokaknak biztosította a megélhetést. A pultok mögött vannak olyan arcok, akikre még emlékszem a középiskolából. A ballagás után, valamikor a kilencvenes évek közepén, beálltak egy asztal mögé, aztán ott ragadtak. Az idősebbek, akik a hetvenes, nyolcvanas években a városközpontban vásároltak ruházatot, lábbelit és minden mást, ma már fel se találnák magukat ott, olyan régóta vásárolnak a piacon. Na, nem azért mert szeretik, hanem mert erre telik. A kétezres fordulat után abban bíztunk, hogy szépen-lassan az Ócskapiac jelentéktelenebbé válik és az emberek az eljövő jólétnek köszönhetően ismét a városi üzletekbe mennek. Ott pedig fülkében próbálják fel a kiszemelt inget, nadrágot, öltönyt, ahol meleg van és a tükörben meg is nézhetik, hogy áll nekik. Egyszóval, újra embernek érezhetik magukat. Ehelyett maradt továbbra is a piac, ahol egy kifüggesztett függöny mögött próbálhatunk, a téli hidegben is, vagy egy kartonlapon pipiskedve húzzuk fel a kínai cipőt, hogy jó lesz-e. Ráadásul, ma már mélyebben vagyunk, mint 10–12 évvel ezelőtt.
Vajdaságot évtizedekig nevezték Európa éléskamrájának, ma már ez az elnevezés legfeljebb gúnyolódásra alkalmas. A többségnek nemigen telik húsra, sajtra, halkonzervekre, mert ezek drágák. Ezért ma már ezeket is az Ócskapiacon szerzik be nagyon sokan. Mert sokkal olcsóbb és itt legalább meg tudják fizetni azok is, akik havi 20–22 ezer dinárból gazdálkodnak.
Mindez akkor merült fel bennem, amikor az átsminkelt kormány egyik első megszorító intézkedése az alacsonyabb forgalmi adó 8-ról 10 százalékra emelése volt. Erre reagálva a hentesek, kisiparosok azonnal a piaci árusokra kezdtek mutogatni, akik szerintük, a Magyarországról becsempészett élelmiszer-ipari termékeikkel elveszik tőlük a forgalmat.
Ez egy tipikus példája a figyelemelterelésnek, ami ebben az országban tendenciózusnak számít. Tehát: nem az a probléma, hogy egyes vállalkozók, némi miniszteri és bankigazgatói segédlettel egész gyáróriásokat loptak szét. Az se gond, hogy a nyugdíjasok a juttatásaikból legfeljebb éhen halni tudnak. Sőt, még az se jelent komolyabb problémát az állam szintjén, hogy a képzett fiatalok, sőt ma már a középkorúak is tömegesen pakolnak és mennek külföldre. Nem. A piaci árusok jelentik a problémát, akik hétről hétre átcsempésznek, mondjuk 20–30 szál kolbászt, 10 doboz margarint és 10–20 trappista sajtot. Adómentesen! Most képzeljük el. Persze az, hogy a Đorđević fivérek egykori jól működő Sinalco nevű gyáruk forgalma után évekig nem adóztak, az, hogy a vranjei Simpo szintén több éven át nem fizetett adót, mert a kormány felmentette őket ez alól a kötelezettség alól, az, hogy a szerb gazdaság „büszkeségei” szinte kivétel nélkül különféle adóparadicsomokban jegyeztetik be szerbiai cégeiket, ami azt jelenti, hogy ebben az országban nagyjából nulla dinárt adóznak, ez sem olyan nagy probléma.
Hanem a „buvljákos kupecok”. Ők ennek az országnak a rákfenéi. Ott van a lobbijuk a Bundestagban, a Fehér Házban, talán még a Vatikánban is. A gyulai kolbász, a Rama margarin meg a Medve sajt. Ezek döntik romba a peckes, erős alapokon nyugvó szerb nemzetgazdaságot. Őmiattuk van állandó hiány a költségvetésben, miattuk kell most megszorítani az állami bürokratákat, sőt, megkockáztatom, még Koszovó is az ő lelkükön szárad. El kell csak menni Gnjilanéra vagy Kosovska Mitrovicára. Egész biztos ott is rogyadoznak a piaci asztalok a magyar „szajrétól”, az is lehet, hogy a választásokon azért nem szavaztak elegen, mert annyi Pick téli szalámit kaptak, hogy nem győzött a család „kosztolni”. Ráadásul, ezek a termékek szorítják ki a szerbiai árut is a koszovói piacról, ami újabb komoly csapást jelent gazdaságunkra. Tehát, Tisztelt Olvasó, így közösen a végére is jártunk annak, miért is van Szerbia ekkora sza…lámiban. Az országot romba döntő oligarcha-szabadkőműves összeesküvés bázisa Szabadkán az Ócskapiacon található!
Na de komolyra fordítva a szót, igazából minden figyelemelterelés mögött van némi igazság is. Persze, tény, hogy a mai európai lapjárás valahogy úgy néz ki, hogy az EU-s őstulkok, vagyis a Berlin-Párizs tengely úgy építette fel a berlini fal utáni Európát, hogy a nyugati székhelyű bankokon és multikon keresztül olcsó munkaerőhöz jutva a keleti tagállamokból kiszippantsák, amit csak lehet. Egy biztos. Ma Szerbia Európa ócskapiaca. Amellett, hogy a már említett asztaloknál vásárolunk, itt vannak még nekünk a silány minőségű és „óccó” kínai áruk, vagy ha éppenséggel a nyugati stílusért rajongunk, akkor a turkálókba is elmehetünk, amelyeket azért sokkal trendibb Second Hand Shop-nak nevezni, hiszen ezzel legalább némileg elrejthetjük a nyomorunkat és szégyenünket, amiért a londoni kölkök megunt ruháit adjuk gyermekeinkre.
Mint ahogy az ország gazdasági problémái miatt nem okolhatjuk a kisiparosokat meg a megélhetésükért küzdő piaci árusokat – akiket az állam ilyen húzásokkal egymásra haragít – éppen ennyire nem lehet vétkesként a nagyvilágra sem mutogatni. Álljunk már meg. Amikor a már említett Fal ledőlt, a körülöttünk lévő országok kemény munkával igyekeztek megszabadulni a kommunizmus terhétől, reformálni, beruházni, újjáépíteni. Mi viszont a második világháborús számlákat akartuk rendezni, háborúztunk, romboltunk. Aztán, amikor bennünket romboltak, azt mondtuk „szebbet és jobbat építünk majd”. Nem építettünk.
Tehát, rövidre zárva, a világ ma úgy működik, ahogy. De azért, hogy ma Szerbia Európa ócskapiaca, hogy ide azokat a gyárakat telepítik, amelyekben olcsón, egészségtelen technológia mellett kell termelni, hogy a használt holmijaikat adják el nekünk, azért nem a Vatikán, nem Brüsszel, sőt még csak nem is a Kreml a hibás. A vétkesek Belgrádban vannak. Ott ülnek a minisztériumokban. Beszélnek, de nem mondanak semmit. Újraválasztatják magukat, vagy éppen helyet cserélnek. De igazából mindebből, amiről itt leírtam, szinte semmit nem sejtenek. A limuzin ablakából, vagy az ő villáik környékén ebből semmi sem látszik. Számukra az ócskapiaci árus, aki télen-nyáron kinn gubbaszt, nem a családját eltartani akaró kisember, hanem csempész, a szürkegazdaság része, amit meg kíméletlenül fel kell számolni. Merthogy rendnek kell lenni. Hiszen, az ő udvarukban is a kertész hetente lenyírja a füvet, a sofőr meg lemossa az autót. Akkor mégis hogy képzelik ezek a csempészek, hogy megszegik a törvényt?
