A családunknak van egy háromrészes horvát nyelvű kiadványa, amely a második világháborúról szól. Amikor kicsi voltam, gyakran nézegettem őket, különösen az egyik kötet hátsó borítója fogott meg. Ezen rohamsisakos náci katonák láthatók, és feltett kezű egyszerű emberek, előtérben egy kisfiúval, aki pont olyan idős, mint én voltam akkoriban. Az egyik katona szemtől szemben erre a kisfiúra fogja a puskáját. Emlékszem, ettől a fotótól mindig ijedtség fogott el, mert valahogy beleképzeltem magamat annak az ártatlan gyereknek a szerepébe. Akkor, néhány évesen, amikor a háborúról csak annyit tudtam, amennyit az akkori partizán propaganda belénk oltott, gyakran kérdeztem a szüleimet: Lesz még háború? Csalódott voltam, mert nem nyugtattak meg azzal, hogy „ugyan már, Tito partizánjai legyőzték a gonoszokat, ilyen veszély már nem fenyeget”, hanem őszintén azt mondták, ezt nem lehet tudni előre.
Gyakran eszembe jut ez az epizód, amikor a mai megbolondult és elvadult világ híreit kísérem. Milyen társadalmi légkör, milyen közhangulat volt az, amely elvezetett addig, hogy megjelenjen egy vagy több önkényúr és hisztérikus követőivé tegyen több millió embert? Hiszen tudjuk. Az első világháborút elveszítették a németek, ezért frusztráltak, csalódottak voltak, le is szegényedtek. Ráadásul 1929-ben jött a gazdasági világválság, a Wall Street irányából, és az emberek túlnyomó többsége munka nélkül maradt, máról holnapra volt kénytelen élni. Ezt lovagolta meg a megmentő, aki radikálisan más hozzáállást ígért, azt mondta, ez a nemzet többre, jobbra van teremtve. Mindenért a többi ország a hibás, akik nyomorba kergették őket.
A receptet ma már jól ismerjük mindannyian. Az éhes emberek hittek annak, aki pontosan azt ígérte, amijük nincs: kenyeret, munkát, gazdagságot, mindezt a nemzeti büszkeségre rájátszva. Ugyanakkor, fontos eleme volt a hipnotizálásnak a társadalom polarizálása is. Vagyis: aki nincs velünk, az ellenünk van. Középút nincs. Ellenségek lettek a kommunisták, a zsidók, a cigányok… és így tovább. A felhergelt népnek kellett egy „bokszlabda”, egy olyan közösség, akiken kiélhették felhergelt primitív ösztöneiket.
Kicsiben ugyanezt végignézhettük a kilencvenes években. Milošević először lerabolta az ország gazdaságát, aztán előállt, mint megmentő, tömegeket állított maga mellé, akik elvakultan követték őt és az ellenségek is megvoltak: a Nyugat, a Vatikán, az ötödik hadoszloposok, a NATO-bérencek és így tovább. A következményeket mindannyian érezzük.
Persze, ha a dolgokat globálisan szemléljük, ez csak egy kisebb epizód volt. Sokkal fontosabb az, ami 2008 nyarán történt és azóta zajlik. Ugye, a Wall Street legnagyobb spekulánsai bedőltek és egy világméretű gazdasági és pénzügyi válság vette kezdetét, amely a mai napig tart, annak ellenére, hogy számos állami és nemzetközi vezető időnként bejelenti, hogy a válságon túl vagyunk. Stabilnak és erősnek hitt gazdaságok omlottak össze, a válság következményeinek legreprezentatívabb példája Görögország. Az elmúlt öt évben az amúgy is haldokló szerbiai gazdaság szinte teljesen leállt, ma szinte lehetetlen munkát találni, emberek milliói élnek máról holnapra. Azok, akiket elért a végső elkeseredettség, öncsonkítást végeznek, vagy más módon tiltakoznak. De az emberek többségén az apátia uralkodott el. Nem hisznek senkiben és semmiben, legkevésbé a politikusokban. Megjelentek a megmentők is. A történelem pedig megint csak ismétli önmagát, mert az ember évszázadok óta sem tanul belőle.
Nyilvánvaló, hogy a politikusok érdeke, hogy polarizálják a társadalmat, a mieinkre és az övéikre. Tömegek állnak a megmentő mögé, akiknek egyszerű vezényszavakat kell mondani. Ilyeneket, mint: korrupció elleni harc, saját erőből való boldogulás, azoknak a felelősségre vonása, akik a korábbi években kiraboltak, kizsákmányoltak bennünket és így tovább. Ismerős, ugye? Ráadásul a másik oldalról becsmérlő, civilizálatlan, sértő hangnemben beszélnek, minél nagyobb szakadékot ásva ez által, ezzel is csökkentve annak esélyét, hogy a mi szavazóink esetleg csalódottságból átállnának „amazokhoz”.
Egyszerű vezényszavak hangzanak el. Neked pedig választanod kell. Velünk vagy ellenünk? Jobbos fasiszta vagy balos kommunista vagy? Konzervatív vagy liberális? Népnemzeti vagy nemzetietlen kutya? A nyugati imperialisták vagy a zsidó lobbi finanszíroz? Rurális paraszt vagy urbánus betonfejű vagy? Népzenét hallgatsz, akkor nemzeti vagy, de ha rockot, punkot, diszkót, akkor rád a nemzet nem számíthat. Szóba állsz amazok közül bárkivel is? Biztos a besúgójuk vagy. És folytathatnánk a végtelenségig. És ugyanezt megfordítva is leírhatnánk, hiszen mindkét oldal így kommunikál. Hiszen így könnyebb. A tömegtől megvonják a gondolkodás jogát. Minek az? Majd mi gondolkodunk. Te csak kövess bennünket és tedd, amit mondunk. Ne tegyél fel kérdéseket. Fogadd el, hogy amit mi mondunk és teszünk, az csakis jó lehet (ha mégsem, akkor az azért van, mert a másik oldal hibáit javítjuk ki), ellenben, amit ők tesznek az az ország aláásása, az a nép kirablásának kísérlete, az semmi esetre sem lehet tisztességes.
Egyszerűen választanod kell. Velünk vagy ellenünk? Szabadság vagy árulás? Jól gondold meg. Középút nem létezik. Akik azt mondják, ők a kettő között állnak, ők amolyan semmilyen emberek. Minek él egyáltalán az ilyen? Ezeket amazok is meg mi is megvetjük. Gerinctelenek. Biztosan azt várják, melyik oldalra kell állni.
Nagyjából ilyen közhangulat alakult ki szinte az egész kontinensen. Fanatizált tömegek, akiktől a gondolkodás és véleményformálás jogát megvonták, akik az egyik vagy másik oldal által kontrollált médián keresztül készen kapják, hogy mit kell gondolniuk, akiket alkalomadtán bármikor rá lehet uszítani a másik oldalra. A nagy kérdés, hogy amikor tényleg elpattan az utolsó idegszál is, amikor a helyzet robban, és az indulatok elszabadulnak és a két oldal hívei (vagy inkább hívői) egymásnak ugranak, mi marad utána? Létezik-e egyáltalán alternatíva? Hogyan lehetséges és ki tudja-e valaki is józanítani a hipnotizált tömegeket, mielőtt még késő lenne? Az 1930-as években nem sikerült. A kilencvenes években sem. És most?
De legalább azt jó lenne tudni, hogy ha ismét fegyvert fogna egy katona, egy ártatlan öt-hatéves gyerekre, akkor ezért kit terhelne a felelősség? Bennünket? Amazokat? Vagy őt? Hogy ki az az ő? Hát a megmentő!
