Baja Mali Knindža koncertezik Palicson. Teli van ragasztgatva a plakátjaival egész Szabadka. Tudják ki ő? Aki esetleg nem emlékezne rá, az ő fénykora a kilencvenes években volt. Dalait vérből és nacionalizmusból építette. Csak néhány dalcím álljon itt: Srpski dobrovoljac (Szerb önkéntes), Đenerale Ratko (Ratko tábornokom), Krajino, krvava haljino (Krajina, véres ruhánk). Akkoriban elmondta, ő egyfajta trubadúr, a szerb harcosok hőstetteinek megéneklője. Hogy ki lesz ott a koncerten? És hányan? Hát, a fene tudja. Nem is ez a lényeg, hanem maga a jelenség.
A pravoszláv karácsony alkalmával a megszokott gépkocsikonvoj kivonult a Szabadka szélén lévő erdőbe, tölgyfát vágtak, pálinkáztak, majd végigvonultak a városon. De sokkal zajosabban, demonstratívabban és provokatívabban, mint korábban. Lövöldözés is volt. Elárulom, nem petárda durrogott. Több szabadkai, jó érzésű, szerb nemzetiségű és pravoszláv vallású polgár is elhatárolódott ettől a viselkedéstől a közösségi oldalakon. Mint írták, ez egy elhanyagolható kisebbség, ők nem így ünnepelnek. A menetoszlopban lévő gépkocsik között láthattunk becskerekit, loznicait, legkevesebb volt köztük a szabadkai. Vagyis: szervezetten jöttek a „legészakibb szerb(iai)” városba.
Nemrégiben, egészen pontosan november 25-én személyesen az államfő, Tomislav Nikolić látogatott Szabadkára. A vizit apropója egy évforduló volt. 1918-ban ugyanis ezen a napon került sor arra a nagy nemzetgyűlésre, ahol a szerbek, bunyevácok és más délszláv népek kikiáltották, hogy Szerbiához kívánnak csatlakozni. Történetesen a Vajdaság területén élő magyarokkal együtt. De ez már a mi pechünk volt. Így jártunk. És járunk azóta is.
Ezeket az eseményeket akár lehetne véletlenszerűnek is nevezni, így összességében viszont egyértelmű, hogy ez a három esemény és még számos egyéb, összefügg. A haladónak nevezett radikálisok, akik országos szinten a kezükbe ragadták a hatalmat és éppen azon dolgoznak, hogy egyeduralkodók lehessenek, javában végzik a szerb területek megjelölését. Az, hogy demonstratívan megjelennek itt, Szabadkán, (és akkor jöhetnek a közhellyé koptatott, ám igaz frázisok, miszerint Kosztolányi meg Csáth városa, a szecesszió otthona, a vajdasági magyarság szellemi központja és így tovább), harci lármát csapnak, végigvonulnak az utcákon, idehozzák a háborús időszak egyik legvéresebb szájú dalnokát, nos, ennek üzenete van. Mégpedig az, hogy a Karlovac–Karlobag–Ogulin–Virovitica határokkal rendelkező radikális nagyszerb eszme éppen hatályon kívül került (ahogy mondani szokás: objektív okokból), ráadásul a déli végek is összehúzták a lábukat Koszovó elvesztése miatt, na de ami megmaradt, az igenis legyen szerb és pravoszláv. Deklaratívan és kijelölve. Államfő által megpecsételve.
Egy külföldre elszármazott barátnőmmel 15 év után ültünk le az egyik belvárosi kávézóban beszélgetni. „Itt elfogytak a magyarok? Sehol se hallok magyar beszédet” állapította meg. Órákkal később fogalmazódott meg bennem a válasz: nem fogytak el (még és teljesen, bár folyamatban van), de nem lehet őket megtalálni a város kávézóiban. És nem elsősorban azért, mert ne lenne pénzük egy-két kávéra vagy sörre. Hanem azért, mert mindez, amit itt leírtam érződik, a levegőben van. Az elmúlt hónapok során Szabadka, az a Szabadka, amit mi ismerünk és szeretünk, mintha eltűnt volna. Visszahúzódott ez elől a dobpergés és csetnik-menetelés elől. Az emberek nem érzik jól magukat a városban, ezért inkább elkerülik azt.
Teljesen idegenné vált Szabadka, ahol egyre gyakrabban érezzük úgy, hogy nem igazán vagyunk otthon magyarként. A magyarság érdekvédelmével foglalkozó politikusaink és pártjaink felé ezért jogos az elvárás (és ezzel az elvárással azt hiszem, nem vagyok egyedül), hogy állják útját Szabadka további elmagyartalanodásának. A Vajdaság északi részén, tömbben élő magyarságnak számos ismérve alapján Szabadka kell, hogy legyen a szellemi központja, a bástyája. Ha úgy tetszik, a megmaradás bázisa. Itt van számos fontos intézményünk, mint amilyen a nemzeti tanács, a médiumok nagyobb része, egyetemeink egy része is. Ha már a csetnikek a spájzig jutottak, Tisztelt Vezetőink, eléjük kell állni és közölni kell velük, hogy annak ellenére, hogy a kolbászt meg a sonkát már megették, itt igenis mi vagyunk otthon, mi vagyunk a házigazdák és tessék illedelmes vendégként viselkedni. Ha nem védjük meg szülőföldünket és csak tétlenül nézzük, ahogy holmi, nacionalista, háborús vereségeik miatti frusztrációban szenvedő csoportok azt legázolják, elfoglalják és átrajzolják, akkor előbb utóbb élettér nélkül maradunk a ma még magyar városainkban és Szabadka után jöhet Zenta, Magyarkanizsa…
