„Miután akkora érdeklődést keltett, hogy mely politikusunk felmenője volt ismert ember, most azokat mutatjuk be, akiknek a szülei kétkezi munkások, földművesek voltak” – olvasható egyik szerb nyelvű híroldal szövegében. Még egy ide kívánkozó idézet: „Nagyon jó volt a … napilap szilveszteri száma, Jorgovanka Tabakovićtyal készítettek interjút”.
Na de könyörgöm. Mégis ki a francot érdekel, hogy melyik szerencsétlen népvezérnek volt az édesapja mondjuk akadémikus, az anyja meg orosztanárnő, és ki az, aki kapanyél mellett nőtt fel és onnan verekedte magát valamely minisztérium vagy párt vezetői bársonyszékébe? Mint ahogy arra is magasról teszek, hogy a jegybank kormányzója milyen süteményt készít karácsonyra. A miniszter végezze el a munkaköri leírásába tartozó dolgokat, a jegybankelnök asszony meg az inflációt tartsa kordában és foglalkozzon az irányadó alapkamattal. Feltételezem azért került erre a tisztségre, mert ért hozzá. Vagy…?
Persze, pufoghatok én kedvemre, nem véletlenül jelennek meg ilyen szövegek a lapokban és készülnek a tévében is hasonló műsorok. Ebben az országban olyan szinten áthat mindent a politika, olyannyira minden az aktuális hatalomtartók kényétől-kedvétől függ, hogy ma igenis ők az ideálok, a követendő példa. A gyerek, ha nagy lesz, politikus akar majd lenni. Azért, mert ebben látja szinte az egyedüli boldogulást. És még ezzel se lenne különösebb gond, ha az ilyen karrierre vágyó fiatalnak ötletei lennének, amelyeket meg akar majd valósítani. Legtöbb esetben azonban erről szó sincs. Azért akar politikusi karriert, hogy ezzel kiváltságos helyzetbe juthasson, kereshessen egy rakás pénzt, amelyből zavartalanul eléldegélhet, illetve, pozícióját kihasználva a rokonoknak, ismerősöknek is munkát meg üzletet tud majd biztosítani.
Jócskán elcsúszott itt nálunk az értékrend. Téves ideálok, téves célok, ha még egyáltalán valakinek van ilyenje. Persze, ez nem tegnap kezdődött, hanem még a kilencvenes években, szinte abban a pillanatban, amikor a délszláv háború miatt mindenféle normális alternatíva eltűnt. Akkor jelentek meg először a téves eszményképek. Ahogyan ma politikusnak lenni „menő”, akkor a harctereket megjárt, profi gyilkosok voltak a fiatalok példaképei, akik háborús tapasztalataikat a mindennapi életben is érvényesítették. Egyik ilyen példakép volt Magda Marinko. Nem tudom, hányan emlékeznek rá a kilencvenes évekből. Ő volt az a szabadkai, francia idegenlégiót, majd Arkan Tigrisei között a horvátországi harcokat is megjárt személy, akinek a nevéhez Szabadka környékén, majd a határ túloldalán is több gyilkosságot és fegyveres rablást kötöttek. És, akit nem mellesleg Magyarországon életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek. Róla, az ő ügyeiről jelent meg nemrégiben egy riportkönyv, Marinko – avagy a halál zsoldosa címmel. A szerző, Bátyi Zoltán alapos munkát végzett. Információkat gyűjtött a határ mindkét oldalán, nyomozókkal, hozzátartozókkal beszélgetett, tényanyagokat szedett össze. Marinko és csapata nevéhez több rablógyilkosság is fűződik. A határ innenső oldalán a legismertebb a palicsi Agatić család kivégzése. Sok szempontból hasonló módszerekkel követték el a szegedi Z. Nagy család kiirtását is, ám ezt az ügyet nem sikerült Marinkóékra rábizonyítani, mint ahogy a mai napig felfedni sem. Bátyi Zoltán amellett, hogy részleteiben bemutatja a banda által elkövetett gyilkosságokat és magát a tárgyalást is, részletesen felvázolja előttünk Marinkót is, mint embert, az őt letartóztató, majd kihallgató nyomozó, a kirendelt védőügyvéd és mások elmondása alapján. De mindenképp fontos erénye e könyvnek, hogy rámutat arra is, hogy egyfajta kultusz volt kialakulóban körülötte. Magda egy csikériai tanyáról származott, a környékbeliek jól ismerték, emellett az olyan, általa hangoztatott kijelentések miatt, miszerint gyereket és nőt soha nem ölne, egyfajta Rózsa Sándor kultusz volt körülötte kialakulóban. Noha egyes tanúvallomások ezt is kétségbe vonták.
De hát, mondom, ezen nem kell különösen csodálkozni, az akkori viszonyok között ők voltak a menő srácok. Egy eltorzult, háborúskodó, nacionalizmusban fürdőző társadalomban felnövő gyerekek számára ő és harcostársai voltak a szerbség Robin Hoodjai, Tell Vilmosai és így tovább. Szerbiában az itt elkövetett bűncselekményekért először halálra ítélték, majd, miután a halálbüntetés, mint olyan megszűnt, 40 év letöltendő börtönbüntetéssé alakították ezt át. Ami azt jelenti, hogy ha Magyarországon 25 év után szabadlábra is helyeznék, onnantól kezdve kellene Szerbiában további 40 évet letöltenie, vagyis valószínűleg a rácsok mögött maradna élete végéig. Kérdés, hogy ez a büntetés hozzájárult-e ahhoz, hogy a róla kialakult hamis ideálkép ledőljön, vagy még inkább erősítette azt.
A kilencvenes években a frontharcosok, rablógyilkosok voltak a követendő példa, ma a politikusok. Miközben vannak olyan fizikusok, mérnökök, fejlesztők, akik világszerte szép sikereket érnek el. De hogy lennének ők az ideálok? Nem hangoskodnak, nincs velük teli a média és még azt se tudjuk, mit sütnek karácsonyra. Okosnak, szorgalmasnak, tehetségesnek lenni ebben az országban ma nem elég menő.
