Valamikor réges-régen, úgy 1991-ben, amikor még internet sem volt – tehát nyilván ez csak valamiféle ősközösségi állapot lehetett –, az akkori Jugoszláviába látogatott az akkori Európai Közösség, a jelenlegi Európai Unió jogelődjének magas rangú képviselője, és felkínálta a társult tagságot az ország számára. Mivel mindez még azokban a történelem előtti, primitív időkben történt, így aztán a világhálón sem könnyű utánajárni, pontosan ki, pontosan mikor érkezett Belgrádba ezzel az ajánlattal – ezekkel az adatokkal tehát adós maradok. Ez egy olyan ajánlat volt, amiről akkor Magyarország, Lengyelország, Románia, Bulgária és a többi keleti állam még csak legfeljebb álmodozhatott. Maga az ajánlattevő és megbízói is nyilván úgy gondolták, egy ilyen nagyszerű lehetőséget, amelynek elfogadása esetén egy posztkommunista ország azonnal, minden további feltétel és bonyolult tárgyalási folyamatok megtartása nélkül csatlakozhat a fejlett nyugat-európai országok táborához, lehetetlen visszautasítani. Akkor pedig, miután csatlakozott, és ezzel elfogadta a közös játékszabályokat, már sokkal könnyebb lesz elsimítani az országon belüli feszültségeket, és megakadályozni egy épp kifejlődőben levő véres polgárháborút – vélték. Merthogy ez volt az ajánlat igazi célja. Európa nem akart háborút a saját területén.
Rosszul gondolták. Az irracionális érvek (?) sokkal erősebbnek bizonyultak az akkor már a széthullás előtt álló ország vezetői számára, mint a józan megfontolás. Ami pedig azután történt, az olyan, mint a sakkban az önmatt műfaja: keressük meg a lehető legrosszabb lépéseket, hogy biztos és elkerülhetetlen legyen a vereség. Ezzel a taktikával Szerbiának sikerült is egy (valószínűleg örökös) helyet biztosítania magának egy képzeletbeli politikai Guiness-rekordok könyvében: 23 év alatt sikerült eljutnia pontosan ugyanoda, ahol volt is, csak épp összehasonlíthatatlanul rosszabb tárgyalási pozíciókkal.
De mindez már a múlt. Előzmény, történelmi adalék, amelyen lehet csámcsogni, búsongani, kommentálni, de változtatni rajta már semmit sem. A jelen az, hogy Szerbia 2014 januárjában végre megkezdhette a csatlakozási tárgyalásokat, a jövő pedig az, hogy az ország belátható időn belül az unió tagjává válik. Persze azért Szerbia képességeit még most sem kell lebecsülni, bármikor képes meglepetést okozni a világnak (és még inkább saját magának…), de azért az eddigi tapasztalatok mégiscsak azt mutatják, hogy egy kelet-európai országnak átlagosan 4-6 évre volt szüksége ahhoz, hogy lezárja a tárgyalásokat. A „belátható időn belül” megfogalmazás tehát realitás.
A kérdés inkább az, hogyan is viszonyuljunk ehhez a perspektívához. Örüljünk neki, vagy épp ellenkezőleg, szomorkodjunk, esetleg maradjunk közömbösek? Merthogy az ezzel kapcsolatos véleményeknek, azok sokszínűségének, és még inkább azok végletességének se szeri, se száma. Ha a politikusokat hallgatjuk, akkor persze a dolog egyértelmű: történelmi siker, egyetlen alternatíva, csatlakozás a nagy európai családhoz stb. Érdekes, hogy az évek múlásával egyre gyakrabban hallani Magyarországról ilyen véleményeket: „csak oda ne!”, „addig örüljetek, amíg nem vagytok tagok!”, „ha van egy kis eszetek, oda soha be nem léptek”, stb. Magyarországi magyaroktól, innen oda kivándoroltaktól, értelmiségiektől és kétkezi munkásoktól egyaránt hallani ilyen és hasonló megnyilvánulásokat. Nem gondolom, hogy ezek a vélemények kevésbé hitelesek lennének, mint a politikai kinyilatkozások, mert a mindennapi ember mindennapi élettapasztalata szólal meg belőlük. És ez még csak nem is tipikusan magyar jelenség: a közelgő EU-választások előtt minden közvélemény-kutató cég az úgynevezett „euroszkeptikusok” megerősödését jósolja. Gyakran hallhatunk, olvashatunk összeesküvés-elméleteket is: az uniónak csak az új piac kell, hogy legyen hol eladnia a saját bóvliját (mintha nem kínai bóvlikat vennénk már most is), és csak az olcsó munkaerő kell neki innen (mintha már nem lenne így is épp elég olcsó a munkaerő a hazai kizsákmányolóknak). Ugyanakkor az is igaz, hogy ha nyíltan ugyan nem is vallja be senki, azért többé-kevésbé mindenkinek a képzeletében él egy olyan meseillusztráció, hogy az unió az a hely, ahol legalább 2-3 ezer euró a fizetés, amiért nem is kell olyan nagyon sokat dolgozni, az új gépkocsi, meg a rendszeres nyaralás a Maldív-szigeteken pedig magától értetődik. Innen persze egyenes és biztos út vezet a csalódásig.
Tehát akkor marad a kérdés: hogyan is viszonyuljunk ehhez a dologhoz? Hogyan is rakjuk össze a saját véleményünket ebből a ránk zúduló tarka-barka véleményzuhatagból?
Tanácsolni legfeljebb azt lehet, amit 1991-ben is tanácsolni kellett volna az akkori Jugoszlávia döntéshozóinak: légy észen és maradj józan!
Úgy látszik, valami rejtélyes oknál fogva ez a legnehezebb.
