Hatalmas a felhajtás az elmúlt napokban a munkaügyi törvény tervezett módosítása körül. A szakszervezetek sztrájkra szólítottak, az egész ország leállításával fenyegetőztek, a kormány pedig további konzultációk céljából visszavonta a tervezetet. Na de igazából miről is szól ez a törvény? A médiában hangzatos címek és nyilatkozatok olvashatók, miszerint a szerbiai munkásból rabszolga lesz, akár napi 12 órát is dolgoznia kell, ha a munkaadó úgy gondolja, bármikor az utcára kerülhet és így tovább.
Az emberek többsége pedig fel van emiatt háborodva. Persze, a legtöbben a média hatásvadász közlései alapján alakították ki véleményüket, a javaslat szövegét csak kevesen olvasták el. Pedig érdemes lett volna.
E javaslat félremagyarázott pontjai közül az egyik a végkielégítésekre vonatkozik. Az eddigi gyakorlat szerint, ha a munkavállaló dolgozott egy vállalatban 30 évet, majd egy másikban mondjuk további kettőt, akkor az utóbbi cég az elbocsátás esetén 32 évi végkielégítést köteles fizetni. Nyilván, ha a munkás szemszögéből nézzük ezt a dolgot, akkor normális, hogy verjük az asztalt, hogy márpedig ebből a jogból nem engedünk. Na de nézzük egy kicsit a vállalkozó szemszögéből is. Aki céget alapított, azt üzemelteti és igyekszik belőle megélni és a munkásait fizetni. Ha egy munkás ennek a cégnek az életéből két évet dozott, akkor miért fizetne ez a gyáros a munkásnak az előző 30 évért is, amikor az ő vállalkozása semmit nem kapott ettől a dolgozótól?
A másik sarkalatos pont az elbocsátásokra vonatkozik, ami a jövőben jóval könnyebb lesz. Ha mi vagyunk a munkások, akkor nyilván az felel meg nekünk, ha a vállalkozó csak nagyon nehezen tud bennünket kirúgni. De nézzük ezt is a másik oldalról. Ha a vállalkozó tudja, hogy mindenféle komplikációnak néz elébe, ha a meghatározatlan időre (vagyis „állandóra”) felvett dolgozónak fel akar mondani, akkor egész egyszerűen inkább nem is állandósítja őt, hanem félig-meddig illegálisan alkalmazza.
Elérkeztünk a legfontosabbnak számító ponthoz, ez pedig a bérek kérdése. A vészmadarak szerint, az új törvény alapján, ha szabadságra megyünk, akkor a munkaadó akár a bérünk felét is visszatarthatja. A valóságban a javaslat azon változtatna, hogy az eddigi gyakorlattal ellentétben, amely szerint éves szabadság idején az előző háromhavi átlagot kapjuk kézhez (jelentkezzen, aki megkapja), ezentúl az alapbért fizetik ebben az időszakban, kiegészítve a holtmunkával. Tehát, ez a módosítás leginkább a kivételezett állami cégeknél dolgozókat érintené, akik mindenféle prémiumokat, térítéseket, juttatásokat vesznek igénybe. Viszont, ha szétnézünk magunk körül, akkor pontosan tudjuk, hogy a „privát” most sem fizet nagyon sok esetben egytálételt, sem útiköltséget, kizárólag magát az alapbért, tehát nincs mit levonnia.
Ha kissé áttekintjük a szakszervezetekre vonatkozó részt, részben magyarázatot találhatunk arra is, miért is ez a nagy felzúdulás. Kezdjük talán azzal, hogy jelenleg egy-egy vállalaton belül két személy elegendő a szakszervezet megalapításához. A szakszervezeti vezető nem kaphat felmondást. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy húsz munkást foglalkoztató cégben alakulhat 10 szakszervezet, tehát a munkások fele örök időkre bebetonozta magát. Az új törvény szerint a jövőben kettő helyett 10 személy kellene a szakszervezet alapításához, ami, valljuk be, nem egy nagy szám. Csak annyit tegyünk ehhez hozzá, hogy jelenleg Szerbiában 24 000 szakszervezet működik. Az újítások közé tartozik az is, hogy ezentúl a szakszervezeti juttatást nem vonnák le a bérből, hanem a munkás fizetné önként.
Nagyjából tehát ezek azok a dolgok, amelyek miatt kitört a lázadás. Persze, ha az átlagember, a munkás szemszögéből nézzük, akkor jogosnak tekinthető a felháborodás. Viszont, gondoljuk kicsit át a dolgot. A mai viszonyok mellett az olvasók közül hányan dolgoznak olyan cégnél, ahol minden juttatást naprakészen megkapnak, ahol minden egyes túlórát a törvény értelmében fizetnek. Számos olyan vállalkozó van, aki a munkásnak átutalja a számlájára a minimálbér összegét, aminek felét aztán vissza kell adni. Tehát, annak ellenére, hogy a mostani törvény ekkora munkásjogokat biztosít papíron, ezek a gyakorlatban nem valósulnak meg. Azért, mert a balkáni vadkapitalista vállalkozónak esze ágában sincs betartani a törvényt. A nyugati vállalkozó viszont törvénytisztelő. És ha azt látja, hogy amennyiben Szerbiában befektet, ilyen és ekkora nehézségekkel kell szembesülni, ha azt látja, hogy ennyibe kerül neki egy-egy munkás, akkor nem fog befektetni. Mint ahogy eddig is csak mutatóba jöttek ide befektetők.
Egy dolgot kellene végre megérteni. A kommunizmus több mint két évtizede megbukott. Vele együtt a proletárdiktatúrának nevezett akármi is. Sőt, részben az volt a sírásója. Nyilván jobb úgy dolgozni, ha 13. havi bér jár, ha tudjuk, hogy a munkaadó nem bocsáthat el bennünket, csak akkor, ha több ezer eurós végkielégítést fizet és így tovább. Azt kellene most, 2014-ben eldönteni, hogy mit is akarunk. Ha a sokat emlegetett Nyugat felé tartunk, ha azt akarjuk, hogy külföldi vállalatok létesüljenek, és ezzel munkahelyek nyíljanak, ha piacgazdaságot akarunk, akkor ennek a játékszabályait is el kell fogadnunk. A kapitalizmus nem arról híres, hogy a munkással különösen törődne. Ez a társadalmi rend a tőkét és a tőkést részesíti előnyben, őt segíti hozzá, hogy minél nagyobb profitot valósíthasson meg, és ez által erősödhessen az adott ország gazdasága. A munkásokat a már emlegetett kommunizmus védte, annak a levét pedig még ma is isszuk. A kettő kombinációjának a realitása nagyjából annyi, mint, hogy „csináljuk, de ne is menjen be”.
Tehát, ki-ki döntse el, hogy mit akar. Európát, fejlődést, munkahelyet és jólétet, vagy pedig a jelenlegi rothadó létet meghosszabbítani, ami ugyan nem jó, csak rosszabb ne legyen. Ha pedig az elsőt választjuk, főként azért, mert gondolunk az eljövendő nemzedékekre is, akkor ennek az árnyoldalait is el kell fogadni. Ha viszont elutasítjuk, azzal ismét elszigeteljük magunkat attól a világtól, ahová annyira vágyunk. És ahova mellesleg, napjainkban annyian vándorolnak ki. Tehát az alternatíva: proletárdiktatúra vagy piacgazdaság. Közérthetőbben: sárban dagonyázás vagy fejlődés.
