Még emlékszem azokra az időkre, amikor egy országon belül az egyik köztársaságban egyféleképpen szabályozták a kisebbségi politizálást, a másikban pedig másképpen. Az egyikben horizontálisan, a másikban vertikálisan. Ez azt jelentette, hogy az egyikben a nemzeti kisebbségeknek lehettek saját érdekszervezeteik, a másikban viszont nem, ott a nagybetűs Párt, a Szocialista Szövetség, az Ifjúsági Szövetség, a Szakszervezet volt az a hely, ahol a kisebbséginek fel lehetett vetnie oktatási és egyéb gondjait. Ezekbe a szervezetekbe nem kerülhetett be bárki, csak politikailag makulátlanok. Ha véletlenül mégis „besurrant” egy másképpen gondolkodó, és ha még véleményét nyilvánosan ki is fejtette, másnap már visszavonulhatott hétvégi házába memoárjait írni, vagy egy lakatlan szigetre, búslakodni.
Érdekes, hogy abban, a manapság sokak által gyalázott világban csak Újvidéken négy általános iskolában két-két magyar osztály volt egyenként több mint harminc diákkal, és a magyar diákok minden egyes tantárgyat anyanyelvükön tanultak. Jómagam a hetvenes évek elején gimnazista voltam, ahol minden évben két magyar tagozat nyílt több mint húsz diákkal.
Ma a kisebbik lányom az általános iskola ötödik osztályába jár, ugyanabba az iskolába, ahova annak idején jómagam. Tízen vannak, és egyikük sem tud megbukni, ugyanis őket már senki sem követi. És három tantárgyat nem anyanyelven tanulnak.
Negyven év alatt – onnan tudom, hogy negyven, mert az idén ünnepeljük negyvenedik évét annak, hogy a gimnáziumban leérettségiztünk –, tehát negyven év alatt ide jutottunk.
Tudom, közben volt egy háború, az ország szétesett, gazdasági válság, sokan közülünk külföldre költöztek, de most már, ide s tova huszonöt éve, Szerbiában is a kisebbségek különböző érdekvédelmi szervezetbe tömörülve politizálhatnak. Az átkozott Milošević-korszak hozta ezt az „újdonságot”. A magyar politikusok közül néhányan ki is használták gyorsan az alkalmat, és megalapították a ma már történelminek titulált VMDK-t. Ha jól emlékszem, még jómagam is alapító tagja voltam, de ez ma már nem fontos. És nagyon jó, hogy ez a szervezet megalakult, és nagyon jó, hogy néhány év után a politikai légkör megengedte azt, hogy ebből a szervezetből, pontosabban közösségből egy párt nőjön ki.
Ha a VMDK-t egy facsemetéhez hasonlítanám, akkor azt mondanám, hogy az volt a gyökere és a törzse a fának. Belőle nőtt ki a lomb, a levelek és a fának gyümölcsei. Na, már most, amikor az ember az almát letépi a fáról, nemigen mélázik el azon, hogy ki ültette azt oda, ki öntözte, ki metszette, ki permetezte, hanem beleharap, és megállapítja, hogy jó-e vagy sem.
Valahogy így látom a vajdasági magyar gyümölcsfát is. Mert van ilyen. Van, aki tagadja, hogy lenne, van, aki azt próbálja sugallani nekünk, hogy gyümölcsfa nem is létezik, mások pedig váltig ismételgetik, hogy nem az almafán terem az alma, mert az alma szabadon teremhet bárhol.
Sokszínűség, tarkaság.
Ennek vagyok a híve!
A sokszínűségnek, a tarkaságnak.
De nem vagyok híve a marakodásnak, a pocskondiázásnak, az alaptalan vádaskodásnak, és sorolhatnám még, hogy mi mindennek, ami a mi kicsi, már-már teljesen elfogyó közösségünket jellemzi.
Mélységesen meg vagyok győződve arról, hogy kisebbségi érdekeinket csakis úgy tudjuk érvényesíteni (ha egyáltalán tudjuk), ha mi is ugyanazon asztalnál ülünk, ahol azok az emberek ülnek, akik a mi sorsunkról döntenek. Ha velük koccintunk, együtt fogyasztjuk el a felkínált falatokat, ha mosolygunk is egymásra, még akkor is, ha e mosoly sokszor rettentően fájdalmas. Mindezt valakinek, valakiknek fel kell vállalnia. És ha felvállalják, akkor mindannyiunknak támogatnunk kell őket, nem folyamatosan keresztbe tenni nekik. Persze, azoktól, akik felvállalták e küldetést, szintén elvárható, hogy meghallgassák mások szavát. Ez így volna rendjén.
És hiszem azt, hogy így is lesz. Mert lesz, aki felvállalja és lesz, aki felvállalni szeretné. Nincs mindenkinek egyforma ereje. Sajnos, már én sem tudok egy barackfát gyökerestül kiemelni a földből, de hagyom, megengedem annak, aki erre képes, hogy tegye meg helyettem.
Valahogy így kellene politizálni is. Engedjük meg azoknak, akik erre képesek.
Visszatérve a régmúlt időkre, csupán annyit mondhatok, hogy azok már réges-rég elmúltak. Lehet, hogy tanulni lehet belőlük, de talán nem is fontos. Ma már sokkal kisebbek vagyunk és sokkal törékenyebbek. De ha ágainkat egy nagyon vékonyka fűszál összefonja, hiszem azt, hogy még dédunokánknak is lesz e tájon jövője. És tiszta magyarsággal mondják majd, hogy SZERETLEK.
