A szerkesztőség piros Škodájával parkoltam le a szabadkai vasútállomás előtt. Ez azoknak a céges autóknak az egyike, amelynek az oldalán olvasható a lap neve. Egy férfi lépett oda hozzám.
– Ne haragudjon, látom Magyar Szó, nem tudna segíteni?
– Miben segíthetek? – kérdeztem.
– Elromlott a gépkocsim, és nyolcvan dinárom hiányzik, hogy haza tudjak utazni Kanizsára – válaszolta.
Kérdésemre még elmondta, egy 30 éves Zastava 128-asról van szó, ezzel járt eddig piacozni, meg úgy általában ezzel élt túl. És amikor ezt mondja, már szinte könnybe lábad a szeme. Mert nyilván a kérdésem nyomán átfutott az agyán, hogy most ugyan hazajut, de aztán valakivel, valahogy vissza kell jönnie, a gépkocsit meg kell javíttatnia, ha egyáltalán meg lehet, vagy legalábbis elvontatnia. Mindezt pedig ki kell fizetni valamiből, és arra nyilván nem elég nyolcvan dinár. Márpedig honnan venne ennél többet? Miből? Amikor épp a kenyérkereső jármű mondta be az unalmast.
Ez csak egy történet, de biztosan mindenki tudna egy ehhez hasonlót elmesélni. Rosszabbik esetben saját magáról. A kétségbeesett magyarkanizsai kisember egy a tömegből, esete pedig az itteni lét kórképe. Mert nagyon sokan vannak még rajta kívül, akik máról holnapra élnek, akiknek annyira ki van számolva minden apró dinárjuk, hogy már akkor is bajban vannak, ha esetleg egy kenyérrel többet kell venniük. Arról nem is beszélve, ha az autó romlik el. Az az autó, amelyet egy normális országban már 15-20 éve kiselejteztek volna. Itt azonban autót, traktort, motorkerékpárt tákolgatunk, foldozgatunk, amíg csak lehet, mert ugyan miből vennénk másikat? A gyereket úgy küldik el sokan az iskolába, hogy vigyázzon a nadrágjára, cipőjére, ki ne szakadjon, mert nincs miből újat venni. Uzsonnára meg vagy jut, vagy nem. Lehet, hogy a férfi, akivel találkoztam, egy azok közül, akik évtizedeket dolgoztak le becsülettel valamely gyárban, mindaddig, amíg nem jött a megváltó szerb üzletember, és nem „privatizálta ki” magának a vállalatot, aztán rúgott ki szinte mindenkit, vagy tette tönkre újdonsült tulajdonát.
Ezek az emberek saját túlélésükkel vannak elfoglalva. Idejük sincs rá, és feltételezhetően nem is érdekli őket a javában dübörgő, egyébként üres frázisokat pufogtató kampány. Teljesen mindegy nekik, hogy Vučić valóban megváltozott-e, hogy Đilas miből építette az új belgrádi hidat, mint ahogy Čedo esetében is legfeljebb az érdekelné, hogy kaphatnak-e munkát a Fidelinkában. Nagyon sok ilyen sínylődő, nehéz sorsú kisember van. Magyarok és szerbek és horvátok és… De ebben az esetben ez mellékes. Akár több millióan is így élnek. És ők magasról tesznek a fizetett politikai hirdetésekre, a tévéreklámokra, a szórólapokra és a telefonhívásokra is, amelyek során azt próbálják tőlük megtudni, hogy hajlandóak-e március 16-án támogatni ezt vagy azt a listát. Őket támogatja-e bármelyik lista?
Ezekhez az emberekhez nem szól senki. És nem is igen hisznek senkinek. Pedig elsősorban őket kellene megszólítani. Megvigasztalni. Felrázni. Visszaadni nekik a reményt. Hogy ráncaik kisimuljanak, és ismét emelt fővel járhassanak.
Nekik nem kellenek milliós ígéretek, amelyekről már most tudni lehet, hogy nem valósulnak meg. Nekik egy dolog kellene: megélhetés. Ők kezdetben azzal is megelégednének, ha minden választási lista minden egyes tagja adna nekik nyolcvan dinárt.
Update: Az internet áldásának köszönhetően, több olvasó hozzászólásából kiderült, hogy a „nyolcvan dináros” férfi átveri az embereket, többektől is kapott már pénzt ugyanezzel a mesével. Na és én is találkoztam vele ma délelőtt Szabadka központjában. Ennek ellenére a jegyzetben leírt jelenség igenis létezik, a kivétel csak magát a szabályt erősíti, hiszen bőven vannak olyanok, akikre érvényesek a fentebb leírtak.
