Emlékszem, gyerekkoromban olyan furcsa, kissé megfoghatatlan dolog volt a magyarság, mint olyan. Azzal tisztában voltam, hogy én magyar vagyok, a családommal, ismerőseimmel és szinte a teljes faluval együtt, akik Jugoszláviában élnek, ám ennek ellenére a magyar tévét nézik, és magyar zenekarokat hallgatnak. Azonban, amikor az volt, hogy Magyarországra, a „magyarokhoz” megyünk, ez mindig egy kicsit olyan elvont dolog volt. Kellett ugye útlevél, át kellett menni a határon és egy másik országba értünk, ahol még a fizetőeszköz is más volt. A nyelv az ugyanaz volt. Viszont, ha jobban belegondolok, akkor, a nyolcvanas évek derekán még a légkör is nagyon különbözött. Amire még ezekből az évekből emlékszem, hogy egyáltalán nem volt számomra világos például, hogy május elsején reggel a „magyaregyen” miért kapcsolták Moszkvát.
Később persze ezek a dolgok világossá váltak, de az, hogy „a magyarokra” mint valami idegen, egzotikus népre tekintettünk, miközben mi magunk is azok voltunk, egy furcsa identitásbeli zavart okozott, nyilván nem véletlenül. Kemény politikai számítás volt e mögött, hogy úgy voltunk magyarok, hogy közben a saját népünk történelméről, kultúrájáról csak érintőlegesen tanultunk, ellenben a délszláv népekről sokkal részletesebben és kimerítőbben kaptunk tudásanyagot, még ha sokszor nem is értettük miért.
Mindezek a dolgok annak kapcsán jutottak eszembe, hogy kezembe vehettem saját magyar útlevelemet. Hosszú út vezetett el odáig, hogy mi, vajdasági magyarok anyaországi állampolgársághoz juthattunk. Egyik első lépés Antall József emlékezetes kijelentése volt arról, hogy ő „lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének érzi magát. Aztán megkaptuk a magyar igazolványainkat, aminek elsősorban gesztusértéke volt. Egy magyar, egy anyaországban kiadott dokumentum, ami a nevünkre szól. Elsősorban utazni tudtunk vele kedvezményesen. Mindezek után jött a kedvezményes honosítás lehetősége, az aktuális magyar kormány jóvoltából magyar állampolgárok lehettünk és lettünk is nagyon sokan. Igazából már az állampolgári eskütételen számítottam arra a valamire, ami miatt ezeket a sorokat írom, egy felemelő érzésre, egyfajta extázisra. Ha értik mire gondolok. Sokan voltunk, szép élmény volt, a konzul beszéde szívhez szólt, jó volt kimondani az eskü szövegét és a közös fotó is megvan. De valahogy nem volt elég intim.
Aztán, nemrégiben átvehettem a magyar útlevelet. Eleve kellemessé tette az élményt a szabadkai konzulátuson dolgozó személyzet előzékeny, udvarias viszonyulása. A borítékot, amelyben az okmány volt, eltettem a táskába és csak otthon nyitottam ki, este. Egyedül. Leültem, kézbe vettem az útlevelet, amelynek borítólapján ott van nemzetünk címere, benne, a belső oldalon pedig a nevem. Ekkor jött az a bizonyos érzés, amit leírni nem is lehet. Tudatosodott bennem, hogy hazaértem. Hogy a sajátjaim között vagyok. Az a darab úti okmány átadta nekem azt a valamit, amit a politikában a nemzet határokon átívelő integrációjának szokás nevezni. Azt a tudatot, hogy ha már Trianon megtörtént, ha már szétszakítottak és más népek elé dobtak bennünket, akik sokszor úgy is bántak velünk, mint áldozatokkal, túszokkal, ágyútöltelékekkel, valami mégis megváltozott. És, hogy nem kell háború, kardcsörtetés, nem kell tologatni a határokat, embereket hontalanná tenni, e nélkül is megőrizhető a nemzethez tartozás érzése.
Ez a dokumentum az számomra, aminek köszönhetően végleg ledőltek bennem, belül azok a gyerekkoromban, az akkori rendszer, az akkori oktatás által emelt gátak, amik miatt nem értettem „a magyarokat”.
Persze, álszent dolog lenne letagadni, hogy sokakat gyakorlatias okok (is) vezéreltek a magyar útlevél kiváltásakor. Sokaknak ez könnyítette meg a Nyugatra távozást, mások csak tartaléknak váltották ki, hogy legyen menekülésük, ha megint vízumkényszer jönne…
De ha minden igénylő csak egy kicsit is jobban magyarnak és az anyaországhoz tartozónak érezte/érzi magát, már megérte. Számomra a magyar útlevél nem a távozásra kell, hanem az ittmaradásra. Vajdaságban. Magyarként. Még nagyon sokáig.
