A Szerb Haladó Párt mai elnökségi ülésén még nem lesz szó a kormány összetételéről és a lehetséges koalíciókról, Aleksandar Vučić pártelnök és potenciális kormányfő „csupán” a kormányprogram részleteit ismerteti – igyekeztek megnyugtatni a közvéleményt és nem utolsósorban a kíváncsi újságírókat a párt tisztségviselői a hét folyamán. Érdekes egyébként, hogy ezek a tisztségviselők elsősorban nem a párt „őshonos” vezetői köréből kerültek ki: a demokratából haladóvá vedlett Goran Knežević és a Szerb Radikális Pártból kilépő, aztán saját pártot alapító, végül szintén a haladókhoz csatlakozó Maja Gojković képviselte a pártot a nyilvánosság előtt. Ismerve a haladók rendkívül tudatos politikai marketingjét (lásd Vučić hóviharos akcióját Topolyánál) nyilván az sem véletlen, hogy most épp ezeket az arcokat tolták ki előtérbe, hanem ennek is valamilyen üzenete van – de ez most nem tartozik a témához.
Ma tehát csak a kormányprogram részleteit ismerhetjük meg. Azt viszont már most ismerjük, mert annak főbb elemeit előre kiszivárogtatták a sajtónak: a nagy, strukturális reformok végrehajtása (vagy legalább elkezdése), az állami költségvetés pénzügyi konszolidációja és a (külföldi) befektetéseket ösztönző intézkedéscsomag kidolgozása, mint fő stratégiai célok. Ezen belül pedig az állami vállalatok átszervezése, a privatizáció befejezése, a közvállalatok hatékonyságának növelése, és egy tucat ezzel kapcsolatos törvény meghozatala. Mindez aligha hat majd a meglepetés erejével, mert egyrészt a jelenlegi helyzetben bármilyen összetételű kormány is kerülne hatalomra, ugyanezen a kényszerpályán mozogna és szinte szóról szóra ugyanilyen programot kellene meghirdetnie, másrészt úgyis minden program annyit ér, amennyi megvalósul belőle. A közvéleményt épp ezért nem is ez érdekli elsősorban, hanem az, hogy végül ki kerül be Vučić kapitány Bayern Münchenének kezdőcsapatába, és ki kényszerül a cserepadra (Vučić hasonlata a Deutsche Wellének adott interjújában).
Az egyik nyilatkozó, Goran Knežević azt is elmagyarázta, miért nem kell sietni a csapat-összeállítással: „az előző kormány csak két és fél hónappal a választások után alakult meg, ehhez képest a mostani már körülbelül másfél hónappal a szavazás után, április végére létre fog jönni”.
Ez kétségtelen tény (legalábbis az állítás első része), de a nevekre éhes közvélemény nyilván azért értetlenkedik és türelmetlen, mert úgy véli: a haladók a választási eredmények birtokában rendkívül kényelmes helyzetben vannak, gyakorlatilag egyedül dönthetnek mindenről, és nincsenek tárgyalási kényszerben. Ez részben így is van – részben mégsem.
Elsősorban is nyilván párton belül kell tisztázni a helyzetet. A kudarc mindig árva, a sikernek viszont ezer szülője van, mondja a bölcs, nem alaptalanul. Az elsöprő választási győzelemből most nyilván mindenki részesülni akar valamilyen módon, ilyenkor sok az éhes száj és üres zseb, és egyáltalán nem biztos, hogy párton belül például mindenki jó szemmel nézi Vučićnak azt az elképzelését, hogy kulcsfontosságú pozíciókba pártonkívüli, független személyiségeket akar helyezni. A kulisszák mögött nyilván ezt a célt is szolgálja a mai elnökségi ülés.
Aztán itt van a választások kiírásának kulcsfontosságú kérdése, ami még mindig nem dőlt el egyértelműen: szocialistákkal vagy nélkülük? Vannak, akik szilárdul meg vannak győződve róla, hogy az SZSZP teljesen kiszorul a kormányzásból (hisz épp ezért lettek kiírva a választások, érvelnek), más elemzők ennek épp az ellenkezőjét állítják, állítólagos orosz nyomásra hivatkozva. Mindenesetre, a haladók szempontjából nézve, ha van ennek a kormányalakításnak stratégiai jelentőségű kérdése, akkor az épp ez: mit vesztenek azzal, ha teljesen kiszorítják a szocialistákat, illetve mit nyernek azzal, ha mégis beemelik őket?
Mindenesetre, ha a haladók mégis koalíciós partnerben gondolkodnak, akkor továbbra is a VMSZ tűnik a legbiztosabb befutónak. Egyrészt, a szocialistákkal való koalíció folytatása potenciális veszélyeket rejthet magában, nem utolsósorban az ambiciózus, és már kormányfői széket is megjárt, időnként kissé öntörvényű Dačić jelenléte miatt. Másrészt, a demokraták bármelyik fragmentumával való szövetség a haladók hitelességét áshatja alá, hisz nem azért szavaztak rájuk Szerbia választópolgárai, hogy most azokkal közösködjenek, akik az elmúlt években csalódást okoztak nekik. Harmadrészt a VMSZ előre bejelentette, hogy nem túl nagy igényű: államtitkári tisztségeket kér, minisztériumra nem is tart igényt. Negyedrészt Szerbia összes szomszédja közül Magyarország számít a „legőshonosabb” uniós tagországnak. Most, a csatlakozási tárgyalások kezdetén Szerbiának nemzetstratégiai érdeke, hogy erős és megbízható támogatója legyen az unión belül, és erre aligha kínálkozik jobb alkalom, mint az itt élő magyarok képviselőinek beemelése a hatalomba.
