Hát megtörtént. Vasárnap a határon túli, kettős állampolgársággal rendelkező magyarok is részt vehettek a magyarországi országgyűlési választásokon, ezzel pedig legalább egy téglát sikerült kiütni a Trianon emelte falból. Az eredményeken, azt hiszem, senki nem lepődött meg. A külhonban leadott szavazatok 95 százalékát kapta a Fidesz–KDNP-koalíció, szám szerint több mint hatvanezret. A parlamentbe bejutott pártok közül a második helyre a Jobbik szorult 1500 szavazattal, ennek felét kapta a baloldali koalíció, az LMP-nek pedig 274 szavazat jutott tőlünk.
Azt hiszem, a többség erre az eredményre számított. A régi-új kormánypártok, amelyeknek hatalomra jutásukat követően első feladatuk volt számunkra a könnyített állampolgárság megadása, és úgy általában határokon átívelő nemzetpolitikát folytattak és folytatnak, megkapták a külhoni magyarság majdnem teljes támogatását. Egyeseket talán a Jobbik gyenge szereplése lepett meg. Ez a párt erőteljesen ott volt a határon túli térségekben, óriásplakátoztak, lakossági fórumoztak, Szabadkán még egy botrányba fulladt irodanyitásuk is volt, tehát tudtak róluk az emberek. Ugyanakkor az elmúlt időszakban folyamatosan érkeztek olyan felmérésekről hírek, miszerint mennyire népszerűek, elsősorban Erdélyben. Hát, ennyire. Az erdélyi helyzetet nem ismerem, ami bennünket, Vajdaságot illet, az eredmény arányaiban megfelel a Jobbik itteni „kisöccse” az MRM március 16-i eredményének. Az üzenet pedig egyértelmű és korántsem meglepő. Ahogy korábban, a vajdasági magyarok ma sem kérnek a szélsőségekből és abból a szóhasználatból és szellemiségből, amely összetűzésekhez, nemzeti türelmetlenséghez vezet. Nem kértek ebből a kilencvenes években, amikor szerb oldalról kapták a nyakukba, és sokan, sajnos szenvedő alanyai voltak, és vagy a frontra cipelték el őket, vagy úgy döntöttek, elhagyják az országot, és nem kérnek most sem, amikor saját nemzetük egyik pártja kínálja fel ezt az opciót.
Az egész történetben azonban a baloldali koalíció esete a legérdekesebb. Ők azok, akiknek a nevéhez köthető 2004. december 5-e, közülük meg elsősorban a koalícióba az utolsó pillanatban bevett Gyurcsány Ferenchez, akinek ebbéli véleménye máig nem változott. Ezt mondjuk, nem is igen rejti véka alá. Az pedig édeskevés, hogy Mesterházy meg Bajnai akkor nem is voltak az élvonalban, és hogy mindketten csendben elmotyogva jelezték is, hogy nem értenek egyet az akkori állásponttal. Csak éppen ezt hangosan nem mondták ki. Vajdaságban ebből a koalícióból egyedül Fodor Gábor jelent meg, az ő látogatása is olyan volt, mint amikor egy gyerek titokban beszökik a moziba egy felnőttfilmre. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a „Ki az a Fodor Gábor?”-kérdésre az átlag vajdasági magyar az SZDSZ-szel társítja őt, amely párt pedig a külhoni magyarokat a leginkább lenéző és semmibe vevő erőként maradt meg az emberek emlékezetében, amely párt a melegektől kezdve a közel-keleti menekültekig mindenkinek menedékjogot, meg egyenlőséget biztosított volna, kivéve bennünket, akkor egyszerű a képlet.
Nyilván ebben a viselkedésben jócskán volt kalkuláció is. Rövidtávú. Mert a balliberális oldal által évekig gerjesztett negatív hangulat a határon túli magyarokkal szemben szavazóbázisuk jelentős részében, a fejekben megmaradt. Így hát, ahelyett, hogy a baloldali szövetség komplett vezérkara mondjuk, kiállt volna ország és világ elé, sőt még egy Kárpát-medencei turnét is megejtettek volna, és hangosan kimondták volna, hogy elnézést kérnek, tévedtek, igazából szeretnek bennünket, és számítanak ránk, ők inkább sunyítottak. Azért, mert ezzel lehet, hogy némi szavazathoz jutottak volna a külhonban, de a fent leírt módon programozott „kisember-üzemmódú” szavazóikat otthon feldühítették volna. Tekintve pedig, hogy hatalomátvételre szinte semmi esélyük sem volt, talán jobban tették volna, ha már most megkezdik ezt az építkezést. De, szalonképesen fogalmazva, azt kapták, amit adtak. Tehát: ők tettek ránk, cserébe mi is magasról tettünk rájuk. És ennyi.
Amikor pedig a 95 százalékról szóló hírek e hét elején megjelentek a médiában, programozott kispolgáraik azonnal elő is jöttek a jól ismert érveikkel: merthogy ők szavaznak itten az én adómról. Meg: jöjjenek ide és fizessék ők a mi államadósságunkat.
Ezek a reakciók elsősorban a baloldali politikusok hibáiból fakadnak. Akik ismételten hagytak felnagyítani valamit. Emlékezhetünk, anno, 2004-ben a fő érv az volt, hogy „jön majd itten valamiféle külhoni Hannibál élén kétmillió román meg szerb (még véletlenül se magyar – ha Romániában él, akkor román, ha Szerbiában akkor szerb, még ha ilyen jól is beszél magyarul), elveszi a munkát, megrontja asszonyainkat és kitúr a házainkból. Aztán ebből nem lett semmi. Hogy is lett volna? Van nekünk szülőföldünk, megvívjuk mi itt a kis harcainkat, és ehhez kell az anyaország segítsége.
Miután a „külhoni magyarjárás” elmaradt, a kettős állampolgársággal lehetővé tett szavazójog kapcsán ugyanez a baloldal megint a „haspártiakra” apellált, azzal a mesével, miszerint „ezek” nem is ide adóznak, de mégis ide szavaznak.
A határon túli „hordák” szavazatainak milliói aztán végül hatvan-valahányezer szavazatot jelentettek, és jó esetben egy képviselői helyről döntöttek. Persze, jött az újabb érv: „ezek biztosítottak kétharmadot a Fidesznek”. Tényleg csodálatos, ha a 199 képviselői helyből pont ezen az egyen múlik a nemzet általuk vélt üdvössége.
Ezzel a leginkább fájó adóüggyel kapcsolatban van is egy javaslatom. Ha már a külhoniaktól nem lehetett megvonni a szavazójogot, akkor esetleg meg lehetett volna őket nyerni egy őket célzó javaslattal. Felajánlani, hogy ha kormányra kerülnek, a szerb kormánnyal megállapodnak a kettős adóztatás kiküszöböléséről, így minden kettős állampolgár dönthet, hova adózik. Aztán, akik a Magyarországra történő adózást választják, ők igénybe veszik a magyar egészségügyi meg oktatási rendszer szolgáltatásait, mint honiak. Ja, hogy megint csak jönne kétmilliós horda? Hát, nem jó ez sehogy se.
No de, visszafordítva komolyra a szót, ismételten bebizonyosodott, hogy vannak olyan magyar emberek, akik nemzetben gondolkodnak és olyanok is, akik csak a saját pénztárcájukat féltik. Remélem, eljutunk egyszer oda, hogy párthovatartozástól függetlenül mindenki, de legalábbis a többség, nemzetpárti lesz. És abban is bízok, hogy négy év múlva már úgy szavazhatunk, hogy a külhoniak a saját soraikból küldhetnek képviselőt a Magyar Országgyűlésbe. Ezzel kirúghatnánk még egy téglát abból a bizonyos Falból.
