Mindig kell egy Főgonosz. Egy Voldemort, akit csak egy Harry Potter győzhet le. Egy Joker, aki ördögi terveivel nemcsak Batmant, hanem egész Gotham Cityt meg akarja semmisíteni. Egy bin Laden, akitől mindannyiunknak félni kell. Egy Sátán, aki az egész világot akarja az örök sötétségbe rántani.
A Főgonoszra nagy szükségünk van. Ő az, pontosabban az általa okozott fenyegetettség-érzet, ami kiugraszt bennünket a karosszékből, megnöveli az adrenalinszintet és azonnali cselekvésre késztet. Nélküle eltespednénk, csak vonogatnánk a vállunkat, legyintgetnénk mindenre és felbontanánk a következő sört. De így, hogy ő van, így nem lehet. Így hadba lehet hívni a seregeket a Jó zászlaja alá, és megy is, ugrik is mindenki, mert tudja, látja, érzi, ha most nem cselekszik, ha most nem harcol, akkor a Főgonosz egyszer és mindenkorra elsöpör, lemészárol, megsemmisít mindannyiunkat.
Martin Špegeljre óriási szüksége volt Miloševićnek és politikai/katonai vezérkarának 1991-ben. Nagyobb, mint akármelyik saját tisztjére. Ő volt az a horvát tábornok, akit az akkori jugoszláv hírszerzés (állítólag) tőrbe csalt, és készített róla egy rejtett kamerás felvételt, amelyen az ellenséges főtiszt egyfolytában arról beszél, hogyan fogja a feketepiacon szerzett fegyverekből felfegyverezni a horvát hadsereget, megindítani a háborút a Jugoszláv Néphadsereg alakulatai ellen, és meggyilkolni mindenkit, férfit, nőt, gyereket, aki a horvát függetlenség útjába áll. A felvétel 1991 januárjától kezdve napokon és heteken át, reggel, délben és este, főműsoridőben és azon kívül, feliratozva és anélkül, egyfolytában ömlött a „közszolgálati” televízióból az egész (nem csak) szerb közvéleményre, és ezzel el is érte célját. Az egész (nem csak) szerb közvélemény a saját szemével és fülével győződhetett meg róla: Voldemort él, Joker vigyorog, a Sátán szervezkedik – a Főgonosz támad! Martin Špegelj, a horvát tábornok felpezsdítette a szerb harci kedvet, megalapozta a háborús hangulatot, megadta az alibit a hadműveletek megkezdésére, kitaposta a tankok útját Vukovár felé, és olyan hatékonyan mozgósította a szerb szabadcsapatokat és önkénteseket, ahogyan azt Szerbiában senki más nem tudta volna véghezvinni.
Nem biztos, hogy ezt akarta. Persze, mindig lehet összeesküvés-elméleteket gyártani, hogy ő valójában tudta, hogy titkos felvétel készül róla, mégis belement a játékba, mert így akarta megfélemlíteni a szerb közvéleményt és tudatni az egész világgal, hogy itt születőben van egy új, független horvát állam. De őszintén szólva, ez nem túl valószínű. Illegális fegyvercsempészést, nők és gyerekek lemészárlását általában nem a televíziós kamerák előtt szoktak megtárgyalni az érdekelt felek. Sokkal valószínűbb, hogy az egyébként tapasztalt tábornok (gazdag katonai pályafutást tudhatott már akkor maga mögött, közvetlenül a háború kitörése előtt a Jugoszláv Néphadsereg ötödik katonai körzetének főparancsnoka volt) tényleg lépre ment. Új szelek jártak, a kommunizmus épp akkor roskadt magába, új társadalmak, új országok és új értékrendek születtek, senki sem tudta még igazán, mit és hogyan is kellene csinálni – kivéve persze a jugoszláv katonai hírszerzést, amely már akkor is pontosan tudta, mit akar. Maga a horvát vezetés sem igazán tudott mit kezdeni a leleplezés tényével a puszta tagadáson kívül – amit persze akkor már senki nem hitt el nekik. Az azóta eltelt bő két évtized mára már megmosolyogtatóvá szelídítette a szintén fiatal és tapasztalatlan demokratikus magyar állam ügykezelését is. A fegyvereladással megvádolt első szabadon választott magyar kormány egyébként nagy elméleti tudású, de értelemszerűen akkor még kevés diplomáciai tapasztalattal rendelkező külügyminisztere a botrány kirobbanása utáni egy hétben (némi, de csak némi túlzással) a következőket nyilatkozta: Nem adtunk el fegyvereket a horvátoknak. Adtunk el fegyvereket, de nem a horvátoknak. Eladtunk valamit a horvátoknak, de nem fegyvereket. Adtunk el fegyvereket a horvátoknak, de nem Kalasnyikovokat. Adtunk el Kalasnyikovokat a horvátoknak, de nem adtunk hozzá töltényt stb.
Kémek és hírszerzők, titkos felvételek, fegyvercsempészet, diplomáciai botrányok és háború – tényleg, tiszta Hoolywood. Több százezer ember (köztük, a jóslatnak megfelelően nagyon sok nő és gyerek) nem virtuális, hanem tényleges halálának bevezető képkockái voltak ezek. Martin Špegelj – önhibájából, vagy azon kívül, teljesen mindegy – hirtelen vált főszereplővé ebben a filmben, és ugyanilyen hirtelen tűnt is el a szereplők listájáról. Életének további része már jóval kevésbé látványos és filmszerű. A rejtett kamerás botrány után egy rövid időre Ausztriában húzódik meg, de nagyon rövid időn belül visszatér, funkciót vállal, de arról is nagyon rövid időn belül lemond, mert összetűzésbe kerül Franjo Tuđman horvát elnökkel. Ezután gyakorlatilag vissza is vonul a közéletből. És nyilván életének utolsó szakasza sem igazán „tetszene” a forgatókönyvíróknak: szép kort megélve, Joker végül életének 87. évében huny el, természetes halállal.
Az élet nem film. És nem is habos torta.
