Fél évvel ezelőtt egy vitafórumon, melyet közvetlenül a statútummal kapcsolatos alkotmánybírósági döntést követően tartottak meg Újvidéken, jelen voltak azok a vajdasági politikai blokk tagjai is, akik jó ideje már nem az erős autonómiában, hanem a köztársasági berendezkedésben hisznek. A statútum kétharmadának alkotmányellenessé nyilvánítása után megtartott vitaesten sokan bekiabáltak a Tartományi Képviselőház elnökének, aki világosan a tudtára adta a jelenlévőknek, hogy a helyzet rendezése, az alkotmányos válság elkerülése felé irányítja majd az ügyet, teljes konszenzus kialakítására fog törekedni a tartomány és a köztársaság egymástól eltérő hatalmi struktúrái között. Az ellenkezők szerint éppen ennek ellentétét kellett volna választani: a válságot, az intézményes zavart, a dacot. Nem érdekelte őket, mit fog előidézni az, ha az alkotmánybíróság által megadott határidőn belül nem rendeződik a statútum kérdése. Nem foglalkoztak azzal, mit jelentene, ha egyszerre hatályon kívül helyeződne ennek az alapdokumentumnak a nagyobbik része. Krízist akartak, mely egyszer majd elvezethet bennünket valahova. Még meg is lehetne fontolni az elképzelést, ha legalább azt tudnánk, hova. Ha legalább abban biztosak lennénk, hogy az „eredmény” nem a már meglévő autonómia további leépítése lenne.
Amint a beszólók véleményeit hallgattam, eszembe jutott, hogy minden bizonnyal ugyanilyen vélemények hangzanak el sok elsősorban belgrádi vagy közép-szerbiai bázissal rendelkező szerb nacionalista párt berkein belül is. A különbség csupán annyi, hogy ott más megfontolással hangzanak el ugyanazok az észrevételek, hogy ott a krízist nem olyannak képzelik el, mint az említett esetben. Szinte hallottam, hogyan győzködik a pártvezéreket az alacsonyabb tisztségekkel rendelkező hataloméhes tagok arról, hogy most jött el a pillanat Vajdaság leigázására, a tartományi adminisztráció átvételére, az alkotmányos űr megfelelő kihasználására, a tartomány teljes központi ellenőrzés alá vonására.
Szerencsére nem ezek a különböző indíttatású, de azonos módszerre törekvő gondolatok kerekedtek felül. Ma már szinte teljes bizonyossággal mondhatjuk, hogy az új statútum meghozásának folyamata sikerrel zárult, annak ellenére, hogy a meghozott döntés alkalmazása, vagyis az új szakaszokkal történő összehangolás folyamata még hátravan. Sikerrel zárult, mert nem a politikai különbségek, a választási hajsza kiváltotta túlfűtött indulatok kerekedtek felül, hanem a józan ész. Senki sem titkolta, s nem is kellett titkolnia azt, mit gondol magának az alkotmánybíróságnak a döntéséről. Azt azonban, hogy jogállamban be kell-e tartani a bíróság döntését csak kevesen kérdőjelezték meg, aminek köszönhetően talán valamivel könnyebb volt remélni a sikeres végkifejletet. A statútum módosítása elsősorban technikai jellegű problémának számított. A konszenzust nem csupán a módosítások konkrét elemei kapcsán, hanem magának a munkának az elindítása kapcsán kellett kialakítani, az számított igen hatalmas feladatnak. Amikor ez a konszenzus megszületett, többé-kevésbé világossá vált, hogy a megoldás sincs messze. A folyamatot, igaz, megpróbálták időközben obstruálni, gondolok itt az alkotmányos vizsgálatot kezdeményező párt kivonulására, vagy az egyik legnagyobb vajdasági tradícióval rendelkező vajdasági pártnak az utolsó pillanatban történő visszafordulására, a döntő többséget mindez azonban nem tudta elgáncsolni. S ez a tartomány polgárai számára jó hír.
A jó hírt nem magának az új statútumnak az elfogadása jelenti. Annak a kommunikációs csatornának a kialakulása a jó hír, amelyet a következő néhány hónapban ügyesen ki lehet majd használni a vajdasági autonómiát sokkal inkább befolyásoló kérdések rendezésére. A finanszírozásra, hatáskörökre gondolok. Ezektől függ elsősorban az, hogy hogyan élnek majd Vajdaság polgárai, hogy mi mindennel foglalkozhatnak a tartományi szervek. S egy szép napon, mely remélhetőleg még a kormánynak ebben a ciklusában beköszönt, lehetőség nyílik arra is, hogy vitát nyissunk a meglévő, teljesen elavultnak számító alkotmány módosításáról. A statútum kidolgozása és elfogadása során kialakított konszenzusnak ezen a téren is meghatározó és irányadó szerepe lehet. A mögöttünk álló hónapokban folytatott munka és vita elérte, hogy a meghatározó erővel bíró belgrádi pártok komolyan vegyék a vajdasági autonómia kérdését, hogy ne Szerbia ellen irányuló lépésnek véljék mindazt, amit Újvidéken felvetnek egy-egy gond orvoslásának céljával. Mindez nem volt könnyű feladat. A kilencvenes évektől errefelé tért hódított egész gondolatrendszerrel kellett szembeszállni. Olyan dolgokat kellett megmagyarázni, melyek harminc évvel ezelőtt ugyan még világosak voltak, de melyek időközben mégis tagadhatóvá, megkérdőjelezhetővé, elutasíthatóvá váltak. Ez az, amit a vajdasági képviselőház valóban komoly és következetes munkájának köszönhetően sikerült megvalósítani, s ami új irányba mozdíthatja el a Belgrád és Újvidék közötti viszonyt. Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy enélkül pedig elképzelhetetlen az autonómia kapcsán felmerülő problémák megoldása.
