„Keletre ne menjenek, mert ott nem szeretik magukat, de nyugatra se, mert ott sem szeretik magukat.” Az európai parlamenti választások eredményei kapcsán jutott eszembe ez a mondat, amely a zsidókat felszabadító orosz tiszt szájából hangzik el az egyik legmegrázóbb holokauszt-filmben, a Schindler listájában. Egészen konkrétan pedig a szélsőjobbos, külföldiek ellen uszító pártok előretörése volt az, ami előhozta ezt a mondatot. Franciaországban Marine Le Pen pártja nyert és Nagy Britanniában is egy szélsőséges párt végzett az első helyen, de jó eredményt értek el Németországban, Hollandiában és Dániában is a külföldiekkel szembeni ellenérzésre játszó erők.
Hol is érint ez bennünket? – legyinthet lemondóan a mindennapi gondoktól megfáradt és a politikától közönyössé vált vajdasági magyar ember. Bizony, érint. Nyugat-Európa új niggerei. Ezzel a címmel írt cikket a jelenségről Tamás Gáspár Miklós. Ennek pedig a lényege, hogy a nyugat-európai polgárok türelmetlensége, dühe, immár nem a törökök, a feketék vagy az ázsiaiak ellen irányul. Legalábbis nem kizárólag ellenük. Az ő nyugatra vándorlásuk egy régebbi folyamat. Azt, hogy velük hogy bántak annak idején, legillusztrisabban Günter Wallraff német újságíró Legalul című regénye tárja elénk. Wallraff a nyolcvanas évek közepén török vendégmunkásnak adta ki magát, elvegyült közöttük és olyan munkákat, olyan feltételekkel vállalt, mint ők. Láthatta, sőt, saját bőrén tapasztalhatta, hogyan túlóráztatják Németországban ezeket az embereket, akik sokszor napi 14-16 órát is dolgoztak, veszélyes munkát végeztek védőfelszerelés nélkül, sőt, sok esetben a bérüket sem kapták meg. Az ő jelenlétük Nyugat-Európában ma már realitás, akár több százezren is élnek egy-egy városban.
Történelmi tény, hogy a gazdasági válság idején könnyebb a közösséget homogenizálni egy közös ellenség felmutatásával. Valahol ez rejlik most a nyugati országok választási eredményei mögött is. Immár nem élnek olyan könnyedén, gondtalanul ezen országok polgárai, ezek a pártok pedig rámutattak a vétkesre: a bevándorlókra. Csak hát, ez a dolog immár bennünket is érint. Tschusch. Állítólag ezzel a gúnyszóval illetik a kelet-európai munkavállalókat, ami a szerb „čuješ“ szó szabadon értelmezett változata.
Mindannyian tudjuk, hogy a vajdasági magyarságot leginkább sújtó probléma az elmúlt másfél-két évben a kivándorlás. Sokat írtunk erről, elemeztük az okokat, kerestük a megoldásokat. Nem hiszem, hogy az olvasók között lenne olyan, akinek ne lenne ismerőse, aki akár csak pár hónapra is elment külföldre dolgozni. Keresni egy kis pénzt, a hitel törlesztésére, a gyerek egyetemi költségeire, egy új autóra, vagy félretenni, hogy legyen miből élni. Aztán, rendszerint ez a pár hónap elhúzódik, még egy kicsit akar keresni, meg még. Szerencsés esetben. A másik lehetőség, hogy dolgoztatják, mint a „niggert”, bejelentés nélkül, napi 14-16 órán át, néhány hónapon át aprópénzzel szúrják ki a szemét, éppen csak annyira, hogy ne menjen haza, főként azért, hogy a megkeresett pénzét megkapja. Aztán, a tulajdonos eltűnik vagy a cég csődöt jelent, ő meg jöhet haza üres zsebbel, kölcsönpénzből, ahogy tud.
Nyilván két végletes esetet soroltam fel, de a párhuzam Wallraff „törökösködésével” nem véletlen. Ne gondolja senki, hogy csak azért mert a Tschusch elnevezés délszláv eredetű, ez csak szerbekre, horvátokra vagy bosnyákokra vonatkozik. „Csuss” a vajdasági magyar ember is, aki elmegy nyugatra. Nem számít, hogy ő az, aki azt a munkát végzi el, amit a német, holland vagy francia ember nem végezne el, főként ilyen feltételek mellett és ennyi pénzért. Ő a jöttment, miatta borult fel a megszokott életszínvonal, veszítette el valamely családtag a munkahelyét. Az sem számít, hogy az a bizonyos családtag orvos, tanár vagy éppen bankár volt, a „csuss” meg takarít, krumplit pucol, buszt vezet, vagy éppen bányában dolgozik.
Trianon eredményeképpen már eddig is két világ között lebegtünk. A változó nevű és kiterjedésű délszláv többségű országban egy felesleges kisebbség voltunk, anyaországunkban meg „júgók”. Azok pedig, akik az utóbbi időben úgy döntöttek, családjukat itthon hagyva próbálnak nyugaton szerencsét, ők most „csussok”. Jöttmentek. Senkik. Pontosabban, nagyon is valakik. Olyanok, akikkel el lehet végeztetni az alja melót, és akik hátán szélsőséges, populista szövegeléssel szavazatokat lehet szerezni.
Nem könnyű a sorsod, vajdasági magyar ember.
„Azért vagyunk valahol a világon, hogy ott legyünk, ahol vagyunk. Nem pedig máshol.” Hangzik el Csernik Árpád barátom kiváló, Van valami bejelentenivalója? című monodrámájában, amely nyilván az irónia nyelvén, pontosan azt üzeni, ne menjünk sehova, boldoguljunk, ahol vagyunk.
Mit lehet ehhez hozzátenni? Nem szeretnek Keleten, nem szeretnek Nyugaton, a másik két égtájjal is hasonló a helyzet. Kedves vajdasági magyar nemzet- és sorstársam. Két dologba kapaszkodhatsz: A gyökereidbe és a családodba. Ezek mindig ott lesznek neked. Menj, láss, élj túl, mindennek pedig akkor van értelme, ha mindig van kihez hazajönnöd. Ide. Zentára, Muzslyára, Kupuszinára, Szabadkára… A mi Vajdaságunkba.
