„Hogy érzed magad? – Jól, olyan fesztiválosan fáradtan.” Ez a párbeszéd a soproni VOLT Fesztiválon hangzott el annak második délelőttjén. Merthogy fesztiválszezon van és a nyári rendezvények, fesztiválok sorában különös helyük van a zenei jellegű fesztiváloknak: Sziget, VOLT, Fezen, SZIN, hogy csak néhányat említsek. Mit is jelent fesztiválosan fáradtnak lenni? Az ember gyakorlatilag egész nap, sőt a kitartóbbak késő éjszakáig talpon vannak, egyik koncertről, egyik színpadtól a másikig vándorol, eszik, iszik, ugrál, utána meg ledől a sátrában. Ahonnan meg, ha csak nincs olyan szerencséje, hogy árnyékos helyen vert tábort, valamikor reggel fél hét és hét óra között kisütik a nap első sugarai.
Fesztiválra járni jó. Kikapcsolódás. Van neki egy sajátos hangulata, amit az ember vagy kedvel, vagy nem. Ugyanakkor, biztosan vannak olyanok, akiknek a fejében felmerül, mit is keres egy, a negyedik X-et alulról rugdosó ember egy ilyen fesztiválon, amikor ebben a korban már találhatna magának „komolyabb” elfoglaltságot is. Na és, ha megtörténik, hogy a fesztiválon dolgozók közül egy-kettő már lemagázza őt, annak ellenére, hogy a fesztiválokon mindenki laza és fiatalos, akkor ő maga is elgondolkodik ezen.
Ahhoz a korosztályhoz tartozom, amelynek ellopták a fiatalságát. Az én generációm ugyanis egy légüres térbe érkezett. Gondolok itt a hetvenes évek második felében születettekre, tehát azokra, akik a délszláv háborúk kitörése, az ország szétesése idején érték el a lázadó kamaszkort, azokat az éveket, amikor az ember felfedezi magának a világot, feszegeti a határokat, először szeret, gyűlöl, rajong és csalódik. Akkoriban neveztek bennünket X-generációnak is. A nálunk akár csak néhány évvel idősebbek fiatalkori élményei között szerepeltek hatalmas nagy osztálykirándulások, bandában eltöltött nyaralások, a legnagyobb zenekarok belgrádi, budapesti vagy zágrábi koncertjeinek megtekintése, tehát lehetőségek és szabadság. És, nem mellékesen, a szülők olyan anyagi helyzete, aminek köszönhetően ez lehetséges volt, a 18. születésnapra megkapott első autóról nem is beszélve, amellyel aztán végképp szélesre nyílt a világ kapuja.
Ehelyett mi jutott ennek a nemzedéknek? A középiskolai felvételi és a szeptemberi iskolakezdés között még a beiratkozottak között is volt, aki időközben kivándorolt. Szankciók voltak az ország ellen, kívülről, majd nem sokkal később a jól ismert tízmárkás kilépési illeték fejében belülről is. Azért, hogy zsebpénzünk legyen, a határon csempésztük az alkoholt, a szabadkai korzón a dohányosok akár szálanként is vásárolhattak cigit, benzint meg az út széléről, műanyag palackokból szerezték be szüleink a lestrapált több tízéves autókba, amelyek gyakran leálltak menet közben. Az iskolából meg gyakran autóstoppal jártunk haza. Nem azért mert vagány volt hippisen viselkedni, hanem mert az üzemanyaghiány miatt a buszok se jártak. Osztálykirándulások, meg hétvégi külföldi kiruccanások helyett a környékbeli diszkók környékén az autórádióból bömböltettük a zenét, a csomagtartóból meg ittuk a vitatott eredetű alkoholos italokat, hogy valami feldobjon bennünket, miközben sokak családjából a férfiakat a frontra hurcolták.
Persze, kicsivel később, az egyetemen jó érzés volt lázadni, 1996 végén a rendszer ellen tüntetni, habár a szocialista meg JUL-os tanárok figyelték, hogy kik vonulnak az utcán, a szabadkai Közgazdasági Kar épületének ablakából egy kamera vételezett bennünket.
Mondani sem kell, hogy 2000 októbere után az a professzor, aki addig Slobo szűkebb udvartartásához tartozott és addig rendszeresen utazott Fehéroroszországba, ekkor már arról beszélt, hogy Európa vár bennünket.
Mire az országban elült a zűrzavar, mire itt is elkezdtek olyan rendezvényeket szervezni, mint a szerencsére mai napig is élő és lélegző Vajdasági Szabadegyetem, vagy a zentai nyári játékok, addigra már kinőttünk az egyetemista korból. Egyébként soha nem fogom megbocsátani az illetékeseknek, hogy a zentai fesztivált hagyták megszűnni. Ha valaki ennyi energiát fektet egy eseménybe, ha az ennyire elfogadott és közkedvelt, akkor arra vigyázni kell. Egy kisebbségi közösségben nem olyan egyszerű újra, a semmiből létrehozni valamit, ami egyszer jó volt és működött.
Mire a határok is megnyíltak, és az én nemzedékem számára is lehetségessé vált az utazás, megtehettük, hogy elmegyünk fesztiválozni, nyaralni, bandázni, addigra már a legtöbbünk befejezte az egyetemet, munkába állt és felnőtt gondokkal lett tele az élete.
Egy vérszomjas, kegyetlen, diktatórikus politikai rendszer éveket rabolt el az életünkből. Ráadásul pont a kamaszéveket, amikor az ember gondtalanul, a családi fészekben élve a legboldogabban tudna élni. Úgyhogy, amikor ilyen korú emberek jelennek meg fesztiválokon, koncerteken, amikor esetleg komolytalannak tűnő szabadidős foglalkozással ütik el az idejüket, ilyenkor igazából a lehetetlent igyekeznek megvalósítani: visszalopni legalább egy részét azoknak az éveknek, amelyeket Slobo és rezsimje rabolt el tőlük. Gátlástalanul és kizárólag saját önös érdekeit nézve. És még örülhettünk is, hogy ennyivel megúsztuk és nem voltunk ágyútöltelékek, vagy nem végeztük valamely horvátországi, boszniai vagy koszovói lövészárokban. Persze, ezek az évek már nem jönnek vissza, nekünk ennyi jutott. Egy kicsit gyógyítjuk magunkat, amikor megnézzük, hogyan szórakoznak ma a fiatalok és abban bízunk, hogy gyermekeinknek már ennél jobb lesz. Hogy az ő életükből egyetlen kényúr sem rabol majd el éveket.
