Szavakat is nehéz találni, hogy leírjam, mit érzek és mit gondolok. Sajnos, ahogyan sejtettük is, Tijana Jurić holtan került elő. A rendőrség szerint a tettes egy Surčinban élő, hentesként dolgozó 34 éves monstrum, akit Dragan Đurićnak hívnak. Az érvényes definíciók szerint az emberi fajhoz tartozik, de én nem fogom ezzel a jelzővel illetni, mert az efféle teremtmény egy ösztöneit kiélő primitív vadállat.
Abból, amit tudni lehet, kiderült, hogy Đurić, aki Nagybecskereken született, majd egy ideig Zomborban élt, egy surčini hentesüzletben dolgozott. Barátainál tartózkodott látogatóban Bajmokon. Állítólag egész este figyelte a fiatal lányt, aki éjszaka, egy kivilágítatlan, elhagyott utcában egyedül bandukolt, elgázolta őt autójával, elrabolta, meggyilkolta, majd Nemesmilitics határában elásta a holttestét. A szerencsétlen kislány földi maradványai boncoláson vannak, így egyelőre ennyit tudni, de szinte biztosra vehető, hogy meggyilkolása előtt gyilkosa nemi erőszakot is elkövetett rajta, ugyanis letépte a ruháit. És mivel egyéb indítékot nem említettek, valószínűleg ennyiről van szó. Minden egyéb mese, arról, hogy esetleg a kislány egy barátjával, szüleit megkerülve Budapestre indult kirándulni, vagy, hogy az apának uzsoraadósságai voltak, ezért lányát túszul ejtették, itt semmissé válik.
Ha ezt az ügyet boncolgatjuk, nem mehetünk el szó nélkül a rendőrség hozzáállása mellett sem. Az utóbbi néhány napban nyilvánvalóan komoly munkát végeztek, a belügyminiszter és a rendőrség igazgatója is a helyszínre látogatott, ami kissé furcsa is volt, mert máskor is történtek ehhez hasonló esetek az országban, de azok nem kaptak ekkora nyilvánosságot. Ami azonban tény, hogy minden ilyen jellegű ügy esetében az első 48 óra a kritikus. Ezért is volt várható, hogy a szerencsétlen kislány ennyi idő után már nem kerül elő élve. Viszont, ha már a 48 óránál tartunk, Tijana július 26-án, pénteken éjszaka tűnt el, a szabadkai rendőrség viszont fényképpel ellátott közleményt csak négy nappal később, kedden délben adott ki az esetről, ami, akárhogy is számoljuk, legalább 80 órával az eltűnés után volt. Azt pedig mindannyian tudjuk, hol volt ő már akkor.
Nézem az elkövető fotóját. Egy teljesen átlagos kinézetű személy. Mondhatni normálisnak tűnik. És mégis. Egy kegyetlen, pszichopata gyilkos. Tudom, a Tisztelt Olvasónak már a könyökén jön ki, amikor állandóan a kilencvenes évekhez nyúlunk vissza. De az újságíró már csak ilyen. Igyekszik a dolgok gyökeréig visszaásni. A szerbiai társadalom számos problémája esetén pedig ez a kilencvenes években rejlik. Amelyeket a felelősök nem zártak le. Nyílt sebként tátong, amely állandóan felszakad, bevérzik és elfertőződik. Ma sincs egyértelműen kimondva, kik voltak a felelősök, ők mit követtek el, még kevésbé lettek érte felelősségre vonva. Nem a háborúskodás az akkori rezsim legnagyobb bűne. Háborúztak, vesztettek. Azelőtt is volt ilyen, nyilván ezután is lesz. A történelem erről szól. Sokkal inkább azért felelősek, mert a rendszer frusztrált, szellemileg labilis, potenciális gyilkosokat termelt ki, hagyott itt maga után. Az akkori népvezér ugyan már eltávozott az élők sorából, de korántsem szabadultunk meg tőle. Szelleme itt kísért minden ilyen és ehhez hasonló esetben. Itt hagyta maga után a primitivizmust, a rombolást, a másokkal szembeni türelmetlenséget és a pszichopaták tömegét. Ráadásul, ami még rosszabbá teszi a helyzetet, a bajmoki monstrum már ezeknek az embereknek a második nemzedéke. Mivel a gyilkos 1980-ban született, nyilván a délszláv háborúkban nem vett részt. Ellenben, a kilencvenes évek mérgezett levegőjét szívta magába, így nőtt fel. Az első generációhoz tartozók, vagyis azok közül, akik megjárták a frontokat, sokan bérgyilkosok, ilyen meg olyan surčini, batajnicai vagy éppen zimonyi klánok tagjaivá váltak, akik pénzért, megrendelésre gyilkoltak. Igény esetén akár kormányfőt is.
Dragan Đurić esetében ilyesmiről szó sincs. Ő gázolt, (feltehetően) erőszakolt és gyilkolt, csak magáért a gyilkolásért. Kedvtelésből. Mert éjszaka, az utcán autózva, egy fiatal lányt meglátva ehhez támadt kedve. Ezt diktálták az ösztönei.
Belegondolni is nehéz, hány ilyen potenciális szörnyeteg él ma ebben az országban. A belügyminiszter ilyen esetekben a halálbüntetés megszüntetését kritizálja. Kérdés, mi lenne az igazi büntetés az ilyeneknek, a villamosszék, vagy a több évtizedes elzárás…
Đurić esete egy betegségnek csupán egyetlen tünete. Mert el lehet játszani az ellenkezőjét, de attól még tény marad, hogy a szerbiai társadalom szellemileg nagyon rossz állapotban van. Nem a gazdasági, hanem a pszichikai helyzet a legriasztóbb. Az, hogy ilyen gyilkosok járnak köztünk. És a felelős elitnek ezt kell megértenie: amíg az okot nem szünteti meg, amíg nem néz szembe a múlttal és nem tisztázza azt, addig ez a társadalom ilyen deviáns egyedeket fog kitermelni, akik miatt a szülők már a szomszédba se merik átengedni a gyereküket.
Olvasóim megszokták, hogy mindig csattanóval fejezem írásaimat. Ezúttal nem. Csak azt kívánom, a szülők valahogy éljék ezt túl és még ennyit írok: Nyugodj békében, szegény Tijana.
