Emlékszem Orbán Viktor 1989-es beszédére Nagy Imre újratemetésének napján a Hősök terén. Emlékszem Horn Gyula akkori magyar külügyminiszter nyilatkozataira ugyanannak az évnek a nyarán a keletnémet „turistákkal” kapcsolatban. És emlékszem Németh Miklós, az utolsó kommunista magyar miniszterelnök döntéseire is ugyanebben az ügyben. Objektívan nézve ez utóbbi kettő felelőssége volt a nagyobb, ők voltak hatalmon, övék volt a döntés kockázata, az előre pontosan nem látható következmények viselésének terhe – de ott és akkor, ebben az ügyben mindegy is volt, hatalmon van valaki, vagy ellenzékben, mindenki ugyanazon az állásponton volt. És épp ez volt – többek között – a felemelő.
Még aki nem is kísérte figyelemmel a politikai eseményeket, az is érezte, érezhette, éreznie kellett: itt most valami szokatlan történik. Valami rendkívüli, valami olyasmi, ami nem történik mindennap, ami nem illik, egyáltalán nem illik bele a világról és a világ történéseiről megszokott – és jobb híján: elfogadott – képünkbe. Valami új, teljesen új, ami első pillanatban nehezen is érthető és értelmezhető. Épp ezért zavarba is ejtő, mintha csak azt mondanák, hogy holnaptól a szuahéli a kötelező államnyelv az egész országban, vagy hogy holnapután megnyílik az óvoda a Holdon, és ezután oda kell majd vinni a gyerekeket. Szóval valami olyasmi, amire oda kell figyelni, muszáj odafigyelni, mert most hirtelen megváltozik az egész világ, semmi sem úgy lesz, ahogy eddig volt, és tudnunk kell, mi történik, hogy tudjunk igazodni hozzá.
Gyakran hallani, látni, olvasni a 25 évvel ezelőtti (vagy korábbi) eseményekről, történésekről szóló riportokban és más újságírói műfajokban a következő, szinte panaszkodó mondatot: nehéz is már elmagyarázni a mai fiataloknak, hogy hogy nézett ki az akkori világ. Azt hiszem, azért annyira nem bonyolult dolog ez – és nem utolsósorban ne becsüljük le a saját fiataljaink értelmi képességeit! A második világháború után, és annak egyenes következményeként, kialakult a kétpólusú világ, az ókontinensen pedig a kettéválasztott Európa. Attól függően, hogy az amerikai és szövetséges erők Nyugatról, a szovjet haderő pedig Keletről haladva meddig jutott el a hitleri Németország leigázásában, kialakult a nyugati (kapitalista) és keleti (kommunista) blokk. Ez a nagyhatalmi újraosztozkodás még magát Németországot is kettészelte – így alakult ki a nyugati Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) és a keleti Német Demokratikus Köztársaság (NDK), sőt, a megosztottság talán legerősebb szimbólumaként még a német fővárost is felosztották. Aligha létezik ember a földön, aki legalább ne hallott volna a berlini falról, az ideológiai és nagyhatalmi megosztottság legismertebb jelképéről. Európa közepén tehát egy jelképes és valóságos határ húzódott végig évtizedeken keresztül. Ez volt a híres és többé-kevésbé áthatolhatatlan vasfüggöny, ami nemcsak országokat és városokat, hanem családokat és barátságokat is kettévágott, a szó szoros értelmében.
Ezen a több ezer kilométeres vasfüggönyön ütött egy pici rést egy pici időre egy pici ország, Magyarország, 1989. augusztus 19-én, 25 évvel ezelőtt. Az NDK-s turistáknak egyébként is kedvenc nyaralóhelye volt a Balaton, lévén az a vasfüggönyön innen van, tehát elérhető, ekkor azonban már százával és ezrével jöttek Magyarországra azzal a szándékkal, hogy többé nem térnek haza, hanem Ausztrián keresztül jutnak el a másik, a szabad Németországba. És negyed évszázaddal ezelőtt, ezen a napon megtörtént a csoda: Ausztria és Magyarország közös megegyezéssel megnyitottak egy szimbolikus és ideiglenes határátkelőt, mindössze 3 óra hosszára, de ez alatt az idő alatt is több száz keletnémet állampolgár élt a lehetőséggel, hogy Nyugatra szökjön. Ez az esemény vonult be a történelembe Páneurópai Piknik néven.
A Páneurópai Piknik jelentőségét azóta már nyilván számtalan történész és politológus kielemezte, számtalan szempontból. A politikai és történelmi szempontoknál is fontosabb azonban az esemény „nemzetpszichológiai” jelentősége – még ha ez a kifejezés nem is teljesen tudományos. Számos olyan példát felhozhatunk a történelemből (1703-1711, 1848-1849, 1956), amikor a magyarságnak volt ereje és bátorsága szembeszállni a jóval nagyobb és erősebb elnyomóval, amivel ki is vívta az egész világ csodálatát és elismerését. Ezek a szabadságharcok és forradalmak azonban rendre elbuktak, vérbe fojtották, eltiporták őket, aminek az üzenete mindig ugyanaz volt az egész nemzet számára: nem érdemes az erősebbel szembeszállni, jobb meghunyászkodni, csendben és kicsinek maradni. Magyarország más alkalmakkor is részese volt világpolitikai történéseknek (első és második világháború), ezek azonban, mint jól tudjuk, még csúfosabb és még gyászosabb módon értek véget, ugyanazt az üzenetet még mélyebben beletaposva az egész nemzet lelkébe.
A kritériumok a következők: Magyarország és a magyar nemzet egésze álljon a jó oldalon, merjen szembeszállni egy világbirodalom erejével és akaratával, ennek ne megtorlás és vérfürdő legyen a vége, kerüljön ki a történetből erkölcsi győztesként és ezzel vívja ki a nemzetközi közösség elismerését. Vajon hány ilyen példát tudunk felsorolni néhány száz évre visszamenően?
A Páneurópai Piknik egy ilyen példa. Amire joggal lehetünk büszkék és amit joggal ünnepelhetünk.
