A napokban kaptam egy levelet. Időszerű témával foglalkozik szerzője, akinek hamarosan iskolába indul a gyereke. Pontosabban nem indul, hanem folytatja az általános iskolát, és folytatni szeretné mindazt a mellékfoglalkozást, amelyeket kedvel. Ebből a levélből idézek.
„Sajnos, hamarosan becsöngetnek, mondja tizenegy éves lányom, aki az idén az általános iskola hatodik osztályába indul. És kérdezi, mikor vásároljuk meg a könyveit, hogy kissé belelapozzon, és új táska is kell, mert az előző, három év alatt teljesen tönkrement, és új tolltartó, ceruzák, festékek, füzetek... Mindezt már szeretné látni, és szeretne új tornacipőt is, de kérdezi, hogy befizettük-e a zeneiskola iratkozási díját, meg a szertorna díját. És arra is emlékeztet, hogy létezik egy Zsiga, akinél már óvodás korától néptáncot tanul. A rajzórákról ne is beszéljünk.
Kérdésére nem tudok válaszolni, mert Szent István napjáig még nem kaptam fizetést, de kedves párom sem, ugyanis egy cégben gyűrjük az ipart, így a tankönyveket sem tudtuk még megvenni. Sem az iskolatáskát, sem a tornacipőt, de a zeneiskola díját, sem a többi díjat befizetni (nem beszélve a havi számlákról).
Mindez természetesen nem rám és nem a cégemre vonatkozik, ahogy ezt népszerűen mondják: a történet kitalált, és a benne szereplők sem léteznek.
Ami azonban nincs kitalálva, az szeptember elseje, ami rohamosan közeledik, és az, hogy az iskolaköteles gyerekes családoknak az augusztus az év legnehezebb hónapja, hogy ne használjam a stressz szót. És ez a stressz a gyerekek számával többszörösen növekszik. Mert a beiskoláztatás költségei is többszörösen növekednek.
Emlékszem, hogy valamikor egyszer, nem is olyan régen, volt egy javaslat, hogy a három gyerekkel rendelkező szerbiai polgárok különböző kedvezményekben részesüljenek. A javaslat nem talált támogatásra, mert a javaslattevő megfeledkezett arról, hogy Szerbiában nem csak szerb polgár él...
De térjünk vissza a témához, az iskola kezdetéhez, és ahhoz, hogy ez az „ingyenes” oktatás mibe kerül. Csak egy egygyermekes családnak (vállaljunk több gyereket!, szól a propaganda, de azok akik ezt a propagandát terjesztik – ami véleményem szerint igen nemes – elhallgatnak augusztusban, és elhallgatnak akkor, amikor munkát, munkahelyet kellene biztosítani azok számára, akik vállalják a felhívást), tehát csak egy gyermek beiskoláztatása legalább ötszáz euróba kerül. Ebből a tankönyvek ára meghaladja a százötvenet, sőt a kétszáz eurót is, attól függően, hogy hanyadik osztályba jár és milyenek a tanárok igényei. Mert sok esetben a tanárok is különösek. Számomra megmagyarázhatatlan okokból egyes tanárok a legminőségesebb, tehát legdrágább tanszereket követelik a diákoktól. Nem értem, hogy miért kell világítós földgömböt vásároltatni a szülőkkel? Az egyszerű nem jó?
A tankönyvekkel kezdtem, ám azok nem elegendőek, kellenek még füzetek, különböző ceruzák, vonalzók és egyéb tanszerek, kell iskolatáska is, mert a mai táskákat csak egy év használatra tervezik (egyébként szinte már minden terméket), de kell egy új éjjeli lámpa, mert a régi eltört, meg valószínűleg szék, a meglévő már nyagla és nem lehet megjavíttatni, pedig tavaly vettük.
Sorolhatnám tovább az úgynevezett ingyenes oktatásnak a kiadásait: tornafelszerelés, mindennapi uzsonna, és még az utaztatásról, ami havi szinten több ezer dinár, mivel a magyar iskola távol van tőlünk, nem is szóltam, mert nem akarom a szerkesztő urakat tovább untatni. De arról sem akarok értekezni, hogy mindketten minibálbérből igyekszünk felnevelni egyetlen gyerekünket. Ez sem érdekel senkit. Nem panaszkodom többet.
Talán még csak annyit, hogy a nehézségek ellenére vállalni fogunk még gyereket, kettőt még biztos. És örömmel fogadjuk a gratulációkat is. Azt pedig, hogy miképpen neveljük majd őket fel, még nem tudom, de biztosan találunk rá megoldást. Mert hatalmas ez a földgömb!
Tisztelettel, egy hű olvasójuk.”
(Név és cím a szerkesztőségben.)
A levelet elolvasta, átmásoltatta és kissé cenzúra alá vetette:
Németh Zoltán
