Elfogadás

A szokásos helyen találkoztak, a Kígyó patika Kárász utca felőli oldalán, a padon. Ezt azért találták ki, mert a Kerek Perec előtt mindig nagy volt a nyüzsgés és nem lehetett úgy várakozni, hogy ne toluljanak bele az ember intim szférájába. Corának fontos volt az intim szférája, szinte érinthetetlen. Nikit nem érdekelte, észre sem vette, ha emberek meglökték vagy mögé álltak. Ki tudja már, hogy hol találkoztak először, volt az már egy éve is, a heti két-három kávézás, vagy buli jó ideje rutinná vált.

Cora még emlékezett, hogy a találkozásuk apropója az unokahúgától eredt, hogy az egész csoportot (pedagógiára járt) elhozza Corához sütit sütni a projektmunkájának részeként. Niki is köztük volt. A lisztet és sót sem tudta egymástól megkülönböztetni, viszont kérdezett, csodálkozott és gyorsan tanult. Másfél óra elteltével már világos volt Niki számára, hogy türelmes barátra talált, Cora számára pedig, hogy veszélyben van. Már aznap éjjel visszajátszotta magában a lány mézszőke haját, ahogy tésztától ragacsos kézzel próbálja elsimítani az arcából, majd egy másik lánnyal kacagnak magukon. A második találkozásukra pedig már fájdalmasan nyilvánvalóvá vált, hogy nem kósza vonzalomról van szó.

Niki különleges volt, minden szeleburdisága ellenére is volt benne valami az ősi bölcsességből, ismerte magát – Cora így fogalmazott, ezt szerette benne, ettől nem tudott elszakadni. Ezért találkozott vele nap mint nap, és hajtogatta magának esténként, hogy ez csak barátság. Az éjjelek azonban egyre gyakrabban tréfálták meg álmokkal, hol túlfűtött erotikába burkolva, hol éteri harmóniában jelentek meg, s így pokol volt minden reggel átküzdeni magát a meggyőződésig, hogy ez csak barátság, hiszen a napnál is világosabb volt, hogy Niki nem meleg.

Érkezésekor szokás szerint pörgött, a telefonja nyilvánvalóan a füléhez ragadt, de két „ahha” közé beszorított egy üdvözlő puszit és egy mosolyt. A haja ezúttal egyenesre vasalva, fején fordított baseball sapka, rövid, fekete, magas derekú nadrágjába csak félig tűrte be a neon rózsaszín pólót, de Cora így is éterien bájosnak találta. Jó, értem, csak most… de… figyelj, ha már a fél társaság elhúzott, akkor nem tudom, én mit segíthetek… A találkozásaik sérthetetlenek voltak, Cora rosszul tűrte a kívülállókat, bár nagyon jó arcot vágott hozzájuk, csak épp megkukult és visszahúzódott. Niki ezt jól tudta, de nem jutott dűlőre a vonal másik végén lévővel. Végül lerakta. Az uncsitesóm, be kell ugranunk a faszija szülinapjára, nincsenek emberek és a meccsig ki kell tartania a társaságnak, különben dráma!

Valami puccos étteremhez taxiztak a Tisza-partra, műanyag ponyva és barna faparavánok tették esőbiztossá a helyet és garantáltak intimitást a vendégeknek. Boldog szülinapot! – énekelte Niki, amint leült a szülinapossal szemben, Cora pedig szorosan mellé telepedett. Zoli, Saca, Tibi, Atesz, Mariann és Kicu, az unokatestvér. Cora? – kérdezte az egyik fiú. Kornélia – hangzott a csendes válasz. Fiúk is, lányok is söröztek, pisztáciát és földimogyorót tömtek magukba, a képernyőt bámulták, hallgattak. Csak Kicu volt pánikban, nyösztette Nikit, hogy lendítsen a hangulaton. Első pár próbálkozásra semmire sem ment, de aztán az előző hétvégén megtartott csapatépítőről érdeklődött. Hol is volt? Dunakanyar. Az állítólag gyönyörű, hegyek, friss levegő – folytatta a lány. A srácok erre már összeröhögtek, jackpot! Fasza volt, a szegedi csapat nyerte az összesítőt, közben meg le is adtam egy ötletem a főnöknek, bírta. Csak a visszaút volt necces, a buzik miatt. Cora már sejtette, mi fog következni. A saját környezetében már megszokta, hogy a buzizás, köcsögözés ugyanolyan súllyal bírt, mint egy kurvaanyád, azaz semmilyennel, kötőszó volt, de néha még így is tudott szúrni, itt viszont a hangsúlyból rosszat sejtett. Niki fel sem vette.

Kik, a főnöködék?

Nem – röhögött fel Zoli a feltételezésen –, buzik, vágod, a köcsögök a teherautókon. Niki nem vágta.

Ne buzizzá má’! – szólt rá Tibi.

Bocs, nem úgy értettem, ugye nem bántottalak meg? – vágott vissza Zoli, vita kezdődött. Semmi súlyos, nyilvánvalóan gyakori poén volt, Tibi testalkatából ítélve, húszas évei végére is ropi maradt, mostanában kezdte fontolgatni, hogy elkezd gyúrni, mert már elege volt az állandó csesztetésből.

Most volt ez a Budapest Pride cucc, tele volt a város kordonokkal – magyarázta a lányoknak Kicu. Kocsival hozták le őket egy darabig, de baromi nagy kerülőt kellett tenniük a nyugatiig, mert a többiek Győrbe mentek tovább.

A fiúk továbbra is egymást heccelték, Cora kezdte kellemetlenül érezni magát, és inkább odasúgta barátnőjének, hogy kimegy a mosdóba. Niki nem tartott vele, láthatóan elszórakoztatta a fiúk műbalhéja.

Tényleg jó buli volt Saca vonattal menni, még meg sem köszöntem az ötletet.

Ne szarozzá, ki pattogott a benzin miatt, bazmeg?

Cora elnyomta a szokásos mantráit, hogy ő végül is meleg, leszbikus, és még nem hangzott el egyetlen rossz szó sem a leszbikusokról. A férfiakba belé van nevelve egy másik férfi érintésétől való irtózás, azért viselkednek így. Most egy kicsit kevésbé hatottak rá az érvek, amiket magának talált ki, tompább volt a whiskytől és zavarta, hogy Niki is nevetgél rajtuk, még itt is hallotta. Pedig rajtuk nevetgél, nem rajta.

Jól van, mindegy – zárta le a dolgot a szülinapos, mikor Cora visszatelepedett az asztalhoz. Tele volt a város degeneráltakkal, most nem csak a buzikra gondolok, kordonon kívül is volt mit látni. Jó, de azt azért el kell ismerni, hogy sokkal kulturáltabbak voltak, mint a Budapest Parádén az a sok majom.

Jaja, ha kordonon kívül maradtál. Azér’ volt így is mit látni, te jó ég, azok a nők, nem is nők az mind valami hermafrodita volt, vagy mi.

Niki a többiekkel fanyalgott és nevetett, elérte, amiért jött, felszabadult a társaság, ez láthatóan megelégedéssel töltötte el. Zoli végül leteremtette őket, s ebbe alázatosan saját magát is belevette, hogy milyen érzéketlen sötét bunkóként beszéltek, mert végülis nincs ezekkel semmi gond, egyszer egy évbe’ hadd bulizzanak már ők is, elvégre különben nem lehet nekik. Mindennek megvan a maga rendje. Mindenki egyetértően bólogatott, Kicu el volt ájulva a barátja nagy szívétől, lelkendezett, hogy milyen szerencsés, hogy egy ilyen figyelmes fiút talált. Aztán fél kilenc lett. A csapat elindult a Széchenyi tér felé, Niki és Cora is velük tartottak, mivel a Retróba terveztek menni. Cora tompa volt az alkoholtól, a beszélgetés utolsó része már nem is érdekelte, nem érzett semmit, akár fel is állhatott volna, rájuk boríthatta volna az asztalt és elsétálhatott volna. Sem lelkifurdalást, sem elégtételt nem érzett volna, csak nyugalmat, de ott volt Niki. Hogyhogy eddig nem vette észre, hogy ennyire rögeszmésen ragaszkodik hozzá, hiszen fizikailag képtelenné vált felállni egy asztaltól és kisétálni egy ajtón. Teljesen megbénította Niki, a mindig kedves, mindig vicces és tisztán látó Niki, aki az elmúlt órában buzizós vicceken vihogott. S közben még csak rá sem nézett, elhozta magával, de hirtelen mintha terhes lenne a társasága, rá sem hederített.

Cora lassan sétált. Lemaradtak, barátnője mindennapi dolgokról mesélt neki, amikről amúgy is beszélgettek volna, ha nem kellett volna mentőakciózni. Cora nem figyelt, most először nem is érdekelte. Niki végül megállt. Hé, figyelsz? Ismerem ezt a tekintetet. Igen, tudom. Sajnálom, hogy velük nevettem, de ők sem gondolták komolyan, nagy a szájuk… tudom, hogy te erről másként gondolkodsz és nálam te vagy az első. Szóval sajnálom… csak az unokatesómnak próbáltam segíteni, nagyon fontos volt neki ez, mert Zoli most mutatta be a haverjainak… érted.

Persze, az elfogadás fontos – bökte ki Cora. Niki félreértette. Nem arról van szó, hogy én nem fogadom el őket… Cora nem várta meg, hogy befejezze, csak megfordult és elindult hazafelé.