Nyilván ezerféleképpen lehetne jellemezni napjainkat, a téma kedvéért most maradjunk egy ilyen megfogalmazásnál: korunkra az jellemző, hogy még a változás gyorsulásának üteme is gyorsul.
Néhány évvel ezelőtt megadatott az a szerencse és lehetőség, hogy a médiaforradalom őshazájában és generátorában, Amerikában vehessek részt egy globális sajtókonferencián, amelyen épp ezekről a jelenségekről, a médiában zajló változásokról, az új kihívásokról és lehetőségekről volt szó. Szerény, ám valamelyest mégis életképes angol nyelvtudásom lehetővé tette, hogy kísérni tudjam az előadásokat és megértsem a dolgok lényegét, az egyik témánál azonban teljesen elakadtam. Azt még megértettem, hogy most a fiatalok médiafogyasztási szokásairól van szó, és arról, hogy hogyan lehet a digitális korban is megteremteni a kapcsolatot velük, magát a fogalmat azonban képtelen voltam megérteni. Mit mond? Miket zagyvál itt össze? Hogy én (you) egy cső (tube) vagyok? Mi értelme van ennek? Kissé zavartan pislogtam jobbra-balra, és úgy láttam, nem én vagyok az egyetlen, aki most épp nincs teljesen képben.
Mindez alig nyolc éve történt, 2007-ben. És most nem pazarolok feleslegesen sorokat arra, hogy érzékeltessem, hogyan fonta körbe pókhálóként ez a cső gyakorlatilag pillanatok alatt az egész földkerekséget. Mindenesetre a helyzet ez alatt a nyolc év alatt fordult meg teljesen: ha ma ülne ott egy ehhez hasonló tanácskozáson egy angolul nem tudó hallgató, akkor nyilvánvalóan semmit nem értene, azon az egy szón kívül, hogy: YouTube. Azt rögtön megértené.
A gyorsulás gyorsulásának egyik következménye, hogy ma már nincsenek olyanok, hogy „a világtól elzárt közösségek”. Ez a fogalom megszűnőben van, vagy már meg is szűnt. Az „itt már csak idősek élnek, ott csak a földműveléssel foglalkoznak, és nem érdekli őket más semmi, emitt háborúznak, és nem érnek rá internetezni, amott meg túl buták ehhez” típusú érveléseket cunamiszerűen söpörte el és tette semmissé ez a gyorsulás. És mivel ez a jelenség globális szinten fejti ki hatását, nem lehet alóla kivétel – mint ahogy nem is az – a mi kis társadalmunk, közösségünk sem. A legjobb példa erre a Második Nyilvánosság megjelenése a Facebookon. Nem feltétlen a tagjaik, követőik, közkedveltté vált szóval, a „lájkolóik” létszáma miatt – vannak más, a vajdasági magyarsághoz köthető közösségi oldalak, csoportok, honlapok stb., amelyek jóval nagyobb támogatói körrel rendelkeznek. Az igazán izgalmas kérdés azonban nem ez, a „néma lájkolók” száma, hanem az, hogy egy-egy ilyen virtuális szerveződés mennyire képes kihatni a számítógépen kívüli életre. És a mellékelt példa azt mutatja, hogy bizony képes, méghozzá elég erőteljesen. Mert lehet(ne) ugyan azt állítani és bizonygatni, hogy a Második Nyilvánosság megjelenése és tevékenysége, illetve a szabadkai Népszínház Magyar Társulata művészeti vezetőjének leváltása, majd lemondása között az égvilágon semmilyen szerves összefüggés nincs – csak épp nem hinné el senki sem. Vagyis, pontosan a két világ egymásba fonódásának és kölcsönhatásának vegytiszta iskolapéldáját láttuk lezajlani a szemeink előtt. Vagy más megfogalmazásban: egy új közéleti dimenzió megszületésének lehettünk a szemtanúi.
De van ennek a történetnek egy másik, egy generációs dimenziója is. Az a nemzedék, pontosabban azok a nemzedékek, amelyek látták, ahogy az utcán fognak el ártatlan embereket, és hurcolnak a frontra golyófogónak, ahogy ugyanazon az utcán döntenek meg tömegek egy diktatúrát, majd ugyanott lelőnek egy miniszterelnököt – és valamilyen oknál fogva mégis úgy döntöttek, itt maradnak –, nos ezek a nemzedékek időközben felnőttek. És nemcsak felnőttek, hanem (nem utolsósorban a fenti okoknál fogva) meg is edződtek. És ezek a nemzedékek már nem bonyolódnak elméleti vitákba és fejtegetésekbe arra vonatkozóan, hogy vajon a közösségi oldalaknak és az internetnek van-e közösség- és (köz)véleményformáló ereje, mert számukra már a kérdés puszta felvetése is teljesen felesleges, az értelmezési tartományon kívül esik – vagyis nem kérdés.
