Nincs azzal semmi gond, ha egy gyönyörű sziklakertet képzelünk el az udvarunkban. Azzal sem, ha virágoskertet akarunk a házunk elé, vagy fel akarjuk újítani az egész lakást. Álmodozni, fejleszteni, újítani, szépíteni mindig kell, természetes emberi igény. A gond akkor van, ha előtte nem gondoltuk végig alaposan, elbírja-e mindezt a pénztárcánk, vagy ha nem tisztáztuk le részletesen és pontosan a „mesterrel”, mit is szeretnénk, és mindez mennyibe is fog kerülni, mielőtt még bármibe is belekezdenénk.
Pontosan ugyanilyen jellegű gondok és kérdések merülnek fel a Belgrád a vízen elnevezésű megaprojektummal kapcsolatban is – csak persze itt mások a számok és a dimenziók. Az ötlet, hogy arab pénzből (egészen pontosan az Egyesült Arab Emírségekben bejegyzett cégek befektetéseiből) egy hatalmas épületegyüttest emelnek fel a főváros szívében, még 2012-ben merült fel először, és azóta számos nyilatkozatot hallhattunk-olvashattunk a sajtóban a különböző politikusok részéről az elképzeléssel kapcsolatban. Ezekben a megnyilatkozásokban élen járt Aleksandar Vučić, a jelenlegi miniszterelnök és Siniša Mali, Belgrád polgármestere, de mások is bőven kivették részüket az egymást túllicitáló ki- és bejelentésekben. Természetesen a teljesség igénye nélkül tudunk csak szemezgetni ezekből a bejelentésekből. Vučić 2013. szeptember 13-án jelentette ki, hogy „Szerbia 2-3 milliárd dolláros hitelt kap az Emírségektől, a lehető legalacsonyabb kamatlábon, 20–30 éves futamidővel”. Ezzel szemben Dragan Đilas, Belgrád korábbi polgármestere egy, a Vreme hetilapnak adott interjújában azt állította, hogy a korábbi ezzel kapcsolatos tárgyalások során egyértelműen megegyeztek abban, hogy az egész projektumba Belgrád és Szerbia „nem fektet be egy dinárt sem”. A 2013-as év végén Belgrádban szerveztek egy tanácskozást a témáról, amelyen jelen volt Tomislav Nikolić államelnökön kívül Dačić akkori miniszterelnök és akkori helyettese, Vučić is. Itt már az hangzott el, hogy az Emírségek „8 milliárd eurót fektet be a projektumba”. Egy későbbi televíziós szereplése során Vučić már „2,8 milliárd euróról” beszélt, és a munkálatok három szakaszáról. Tavaly júniusban mutatták be először a hazai nyilvánosságnak a látványterveket, ezen már Siniša Mali polgármester „3,1 milliárd dollárról” beszélt, Mohamed Alabbar, a befektető Eagle Hills cég tulajdonosa viszont „4 milliárd dollár értékű befektetésről”. És ez még mindig csak a beruházás nagyságrendjével és módjával kapcsolatos ellentmondásos nyilatkozatok rövid és kivonatos illusztrálása volt, a sort még bőven lehetne folytatni azoknak az egymásnak teljesen ellentmondó információknak a bemutatásával, amelyek az új munkahelyek számával, a beépítendő terület nagyságával, a munkálatok megkezdésének határidejével, a kivitelezővel stb. kapcsolatosak.
Ennyi, egymást cáfoló adat, információ, nyilatkozat láttán pedig persze, hogy joggal merül fel a kérdés az újságírókban, a közvéleményben, az ellenzékben és az egyszerű hírfogyasztóban: egyáltalán tudják ezek az emberek, hogy miről beszélnek? Le van itt fektetve, van itt szerződésben rögzítve bármi is pontosan? Kormánykörökben persze határozottan állítják, hogy igen. Az ellenzék és a közvélemény mindezt látva egyre inkább úgy érzi, hogy nem.
Ez talán az összes közül a legnagyobb probléma a Belgrád a vízen projektummal kapcsolatban: a transzparencia, az átláthatóság kérdése, ami ugyebár ma már alapkövetelmény egy demokratikus társadalomban. A legnagyobb, de nem az egyetlen.
Civil szervezetek, egyesületek jöttek létre, és hallatják hangjukat annak érdekében, hogy rámutassanak a projektum körüli más visszásságokra is, például a jogiakra. Ennek részletes taglalása ismét csak egy külön tanulmány témája lehetne, a lényeg az, hogy Belgrád és Szerbia most sorban írja át a saját törvényeit és határozatait (például a főváros urbanisztikai tervét – de ez csak egy példa a sok közül) annak érdekében, hogy a beruházás „törvényes” és kivitelezhető legyen. Ezt tette például a köztársasági parlament is csütörtöki ülésén egy külön „lex specialis” napirendbe iktatásával. Vagyis, Szerbia kész átírni és alárendelni saját törvényeit a potenciális befektetők pillanatnyi igényeinek, mondják azok, akik ellenzik ezt az egész folyamatot, és ez nem méltó egy önmaga tekintélyét valamennyire is fontosnak tartó országhoz.
A sok bekiabálás és bíráló hang közül nem lehet figyelmen kívül hagyni még egy szempontot sem – mert ez is érthető. Egy, a főváros szívében létrehozandó, mintegy 1,8 millió négyzetméteren elterülő, a leginkább talán az olajból meggazdagodott arab metropolisokhoz hasonlítható üvegváros teljesen megváltoztatná a város jellegét, és ezzel Belgrád elveszítené azt a hagyományos, történelmi és kulturális arculatát, amely a sajátja és amely az évszázadok során alakult ki. Ez tehát a kulturális, vagy történelmi szempont, amely pénzben nem igazán, vagy csak nagyon nehezen mérhető, de értéke akkor is felbecsülhetetlen.
Rengeteg szempont – gazdasági, idegenforgalmi, politikai, jogi, kulturális – áll össze tehát egyetlen gigászi gordiuszi csomóvá, ami érthető is egy ekkora léptékű vállalkozás során. De épp azért, mert a tét ekkora, mert az ügy széles néprétegeket, a főváros egészét, közvetett módon pedig az egész társadalmat érinti, okosabbat aligha lehet mondani, mint azt, hogy az eddiginél jóval fokozottabban kell(ene) odafigyelni arra, hogy a folyamat minden fontosabb mozzanata átlátható, nyilvános, világos és egyértelmű legyen az egész közvélemény számára.
Ezen a téren pedig bőven van még javítanivaló.
