Miután hónapokon keresztül készítették fel rá a közvéleményt (leginkább a cáfolás klasszikus technikáját alkalmazva: átlagban havonta egyszer cáfolta valamelyik illetékes azokat a „megalapozatlan” sajtóhíreszteléseket, melyek szerint az áram drágulni fog), a szerb parlament végül a múlt hét szerdáján döntött: augusztus elsejétől 12%-kal drágul meg az áram. Először tehát a szeptemberben kézbesített számlákon fogjuk érezni és tapasztalni az árnövekedést.
A 12% úgy jön össze, hogy ebből 4,5% jut a Szerbiai Villanygazdaságnak, a többi (azaz a 7,5%) pedig a jövedéki adó. Az átlagpolgárt és átlagfogyasztót persze általában ez érdekli a legkevésbé, ő csak a „végeredményt” veszi kénytelen-kelletlen tudomásul. Pedig a két számjegy, amelyből összeáll a 12, önmagában is elég beszédes, akár úgy is lehetne fogalmazni: mindent elmond. A korábbi években is voltak ugyanis áremelések a villanygazdaságban, méghozzá igen gyakran, és az indoklás szinte mindig ugyanazokat az érveket sorolta fel: elavult, elhasználódott a hálózat, fejlesztésekre van szükség a villanygazdaságban annak érdekében, hogy a fogyasztó minőségesebb szolgáltatást kapjon stb. Hogy mindez mennyire volt igaz, és hogy az áremelésből befolyt többlet mennyire ment el valóban fejlesztésekre, abba most ne menjünk bele, mindenesetre a döntéshozók legalább igyekeztek a drágulást szakmai okokkal, és a fogyasztó érdekeire hivatkozva magyarázni és indokolni. Ez az (ál)érvelés most egyszerre eltűnt, és új momentumként előbukkant a meztelen igazság: azzal, hogy a 12% struktúrája úgy áll össze, hogy abban majdnem kétszer akkora a jövedéki adó, mint a fejlesztésekre szánt pénz, a kormány és a parlament nyíltan bevallotta, erre az intézkedésre most elsősorban nem azért volt szükség, mert a villanygazdaságot szeretnék fejleszteni, hanem azért, mert az államnak van szüksége a pénzre. Méghozzá nagyon.
A jövedéki adó a legrégibb adófajták egyike a világon – a kormány tehát ezzel a lépéssel nem találta fel a spanyolviaszt, de nyilván nem is ez volt a szándéka. Magyarországon például már a 9. században jövedéki adót vetettek ki a sóra – és ezt az intézkedést csak ezer év múlva, 1953-ban szüntették meg! Az igaz, hogy a jelenlegi (elsősorban európai) gyakorlat szerint jövedéki adót elsősorban az olyan, luxuscikknek is tekinthető tömegtermékekre vetnek ki, mint az alkohol, a dohány és az üzemanyag, de a szerb kormány és parlament még csak azzal sem vádolható, hogy homlokegyenest szembe menne ennek a gyakorlatnak, mert minden ország szabadon eldöntheti, hogy mire vet ki ilyen típusú adót, és mire nem. Angliában például a sportfogadást, Spanyolországban pedig az erotikus termékeket sújtják jövedéki adóval, és az sem példa nélküli gyakorlat ma az ókontinensen, hogy a villanyáramra vetnek ki ilyen adót. Nagyon általánosító, és persze egyáltalán nem szakmai magyarázat szerint tehát az állam jövedéki adót vethet ki bármire, amire szemet vet, és úgy méri fel, hogy ezzel úgy tudja növelni saját közvetlen bevételeit, hogy eközben a megnövekedett ár nem fogja negatívan befolyásolni a fogyasztást, mert valamilyen alapvető emberi szükséglet kielégítéséről van szó.
Mindez persze nem titok, a kormány nem is próbálja elhallgatni valódi szándékát. Ki is számolták, a parlamenti vita során el is mondták: 5,4 milliárd dinár bevételre számítanak ebből az adónemből az év végéig. Az sem titok – mert ugyanakkor, ugyanott, ugyanazok szintén elmondták –, hogy a Nemzetközi Valutaalappal kötött megállapodás egyik eleme az áram árának emelése, sikernek pedig azt tekintik, hogy a drágulást később és kisebb mértékben vezették be, mint ahogyan azt az IMF eredetileg követelte.
Ezek miatt az összefüggések miatt pedig ez az intézkedés önmagában nem is értelmezhető és értékelhető. Ez csupán egyik eleme annak a csomagnak (bérek és nyugdíjak befagyasztása, illetve csökkentése, létszámstop, a bejelentett elbocsátások a közszférában stb.), amelyet a Vučić-kabinet léptet életbe lépésről lépésre annak érdekében, hogy valahogy megpróbálja stabilizálni és fejlődési pályára állítani Szerbia gazdaságát. Ami viszont még mindig nem dőlt el egyértelműen, az az, hogy ezek az erőfeszítések mennyire jártak, illetve járnak majd eredménnyel. Ezért az áramdrágulás indokoltságáról szóló végítélet is csak annak függvényében lesz majd kimondható, hogy a drágulásokról és elbocsátásokról szóló, demoralizáló bejelentések sorozata után kapunk-e végre valami pozitív hírt is mindezek hozadékáról.
