Úgy kezdődött, mint a régi viccben: valaki visszaütött. Egyelőre ugyanis nem tudni miért szabadult el a pokol a kosárlabdakupa kragujevaci döntőjének 26. percében, amikor a Partizan–Crvena zvezda mérkőzés 43:43-ra állt. Egyesek úgy tudják, hogy a Zvezda „szurkolói” rohanták meg az ellentábort, mások szerint ezt megelőzte, hogy a Partizan „szurkolói” elkaptak egy piros-fehér nézőt, leszaggatták róla a mezt és felgyújtották, és volt aki látta, hogy az illető, akit megtámadtak, előbb maga égetett el egy fekete-fehér mezt, és ezzel bőszítette fel a riválisokat.
Tulajdonképpen az egész, legalábbis ennek a „maroknyi szurkoló rendbontásának” az volt a kezdete, hogy a sporttal, a klubokkal nem törődő, a normális magaviseletet pedig nem ismerő egyének két nagy csoportja egyáltalán elutazott Kragujevacra. Amíg ők meg nem jelentek, tehát a kupadöntő első két napján, addig félig sem volt teli a lelátó, a helybeli kosárlabdabarátok gondtalanul és békés hangulatban élvezhették a színvonal alatti meccseket. Az elődöntőtől azonban már megváltozott, mondhatnánk, a hazai körülményeknek megfelelő lett a kép. A két szervezett csoport, világos, belépőjegyek fizetése nélkül, mert ha éppen kell, azt a klubok biztosítják nekik a lelkes, győzelemre segítő támogatás ellenében, befutott, és azután már szó sem lehetett sportos körülményekről. A rendőrség szerint, amely még a meccs előtt két Zvezda-szurkolót őrizetbe vett, a Partizan szurkolói a hibásak, a Crvena zvezda közleményében nemcsak az ellentáborra, hanem a szövetségre is hárul a felelősség, Dragan Đilas, a szövetség elnöke, aki maga is a helyszínen majdnem konfliktusba keveredett egyes szurkolókkal, sajtótájékoztatót tartott a történtekkel kapcsolatban, amelyen kijelentette, „utána kell járni, hogy a KSS mit tud tenni annak érdekében, hogy megállítsa a hatalmas agressziót a kosárlabdában, s, hogy minden a két klub vezetőitől és az ő verbális összetűzésükből indult”. Az elnök azt is elmondta, hogy „a KSS adósságait sikerült rendezniük, Tarlaćot, Bodirogát és Tomaševićet bevonták a fiatalokkal történő munkába, de hiába van szépszámú fiatal, akik előtt fényes jövő áll, minden teljesen értelmetlenné válik, ha olyan dolgok történnek, mint vasárnap”.
A Partizan táborában úgy látják, hogy mindenki hibás, csak ők nem, és – adott esetben Todorić technikai igazgató – leszögezik, hogy ilyen esetekben aligha tehető bármi is, hisz ez Szerbia...
Hogy a szókáosz teljes legyen, jelentkezett a miniszterkisasszony is, aki elítélte a sportot ünneplő hagyományos verseny rombolóit, dicséri a rendőrség erélyes és eredményes beavatkozását, és kilátásba helyezi, hogy a minisztériuma, a fennhatóságával összhangban, társadalmi akciót indít a sportrendezvényeken történő erőszak megelőzése érdekében. Vagyis, úgy tesz, mintha valamit csinálna, de voltaképpen nem tesz semmit, ami elődei gyakorlata is volt.
A kosárlabdakupa botrányos megszakítása csak egy erőszakosság a már több mint két évtizede folyó stadionháborúk gyakorlatában. Azok, akik tehetnének bármit is, ölbe tett kézzel ülnek, mert ezzel kapcsolatban nincs politikai egység. A szurkolóknak nevezett „szurkolókat” mindenki dédelgeti és oltalmazza, bizonyára öncélú jó okkal. A klubok és sportolók minden egyes sajtóértekezletén elhangzik, hogy „kérjük a szurkolók segítségét”, azután jön a botrány, a nemzetközi porondon pedig a büntetések is, egyesek szerint pedig az egész az ország tekintélyének csorbítása, „amit ma Đoković, az ország legjobb nagykövete, felépít, holnap a fociszurkolók lerombolnak” alapon. Mindennek ellenére a dörgedelmes bejelentések után marad minden a régiben. Még akkor is, amikor látni, hogy a szurkolói gyakorlat nem korlátozódik a tribünökre, hanem, ilyen és más formában, már jó ideje átterjedt az utcára is.
