A napokban lányom – nőnapi, anyák napi, tanítónéni-napi lázban égve – megkérdezte tőlem, hogy most ő nő-e, vagy sem. Elhihetik, hogy egy alig tízéves kislánynak kapásból erre a kérdésre nehéz választ adni. Hirtelen én sem tudtam mit mondani, de felül kerekedett férfiasságom, és az apa, és igen határozottan azt válaszoltam, hogy: NEM!
Kislányom, te még nem vagy nő!
Rettegve vártam kérdését: Miért, tata?
Mert, ugye ilyenkor kezdődnek a bajok. Meg kell neki magyaráznom, hogy miért. És nem adhatok ám akármilyen választ a kérdésre. És nem makoghatok, nem beszélhetek félre, nem füllenthetek, mert azt már ebben a korban észreveszi.
Szerencsémre nem tette fel a kérdést. Talán azért nem, mert ilyen kérdések feltevésében még tapasztalatlan, vagy azért – és férfiként inkább hajlok ezen elmélet felé –, mert már ő is tudja a választ. A határozott nememre legörbített szájal, szép kis arcára helyezett síró szemmel és elcsukló hanggal ezt válaszolta, pontosabban ezt a kérdést szegezte mellemnek:
– Akkor én senkitől sem kapok ajándékot, engem senki sem köszönt fel ezen a napon?
Dehogynem, meg majd, meg igen, habogtam összevissza. Nem mondtam neki, nem jutott hirtelen eszembe, hogy lányom, a legörbített szád, a sírásra álló szemed, amely mögött némi kis huncutságot is már felfedezni vélek, azt mondja nekem, arról árulkodik, hogy jó úton haladsz nővé válásod felé.
Tisztelt nők!
Engedjétek meg, hogy valamennyiteket letegezzelek. Mert ezen a napon ezt megengedhetitek nekem. Különben, a hétköznapokon a számomra hölgyek vagytok, úrnők, kedves kolléganők, anyák és nagymamák. De ma a barátaim, és a barátaimat tegezem, így tieteket is tegezni foglak.
Tehát, Te, Tisztelt Nő, mit válaszolnál a tízéves kislány feltett kérdésére? Hogy Ő miért nem nő? És mit válaszolnál arra a kérdésre, hogy a már nők közül is miért nem mindenki nő? Mert ebben a kis firkálmányomban, amelyre felkért a szerkesztő, aki férfi, és aki mellesleg Zoltán (és én is Zoltán vagyok, és talán még férfi is, és ezen a napon van a névnapunk!), tehát ebben a firkálmányomban kedvesen, szépen kellene szólnom a nőkről, a nőkhöz.
Tízéves lányomnak még nem tudtam mit mondani. Mert ő még nem nő, legalábbis a szememben nem az, de a többi nőhöz, nőnek csakis azt mondhatom, hogy nőként éljenek sokáig.
Mert kedvesek, mert szépek, mert csábítóak, de azért is, mert bosszantóak, követelődzőek, parancsolóak. Szigorúak és irányítani akarnak. Minket férfiakat.
Mi viszont nem hagyjuk magunkat. Próbálunk ellenállni, durcásan vitatkozni, lekezelően bánni veletek. Sokszor felbosszantunk benneteket, mert nem javítottuk meg a vasalódeszkát, mert a fürdőszobai égő sincs kicserélve, nem hajtottuk le az ülőke deszkáját, a tüzelőfát sem készítettük be, meg most miért nem gyújt az autó, meg már megmondtam, hogy ez a mosógép elromlik, és egy új porszívó is kellene...
Hát, igen. Próbálom visszafogni magam, hogy ne törjön ki belőlem annak a csúnya férfinak a hangja, aki fogcsikorgatva mosogat, törli a port, reggel lohol a villamoson, hogy meglegyen a tűzifa, a mosógép és egyebek és a gyerek is jó érezze magát...
Tisztelt nők!
Itt és most töredelmesen bevallom, hogy szeretlek titeket, annak ellenére, hogy naponta fejmosást kapok tőletek, mert férfiként nem mindent úgy teszek, ahogy ti elképzeltétek. És veszekszünk emiatt, állatként ordítunk egymásra, szitkozódunk, elválunk, napokig, hetekig nem tudunk egymásra nézni, és lehet, hogy egy-egy pillanatban a gyűlölet érzése is hatalmába kerít mindkettőnket. Mégis szeretlek és tisztellek titeket. Nem tudom miért, talán azért, mert így neveltek, vagy azért, mert így építette belém a mindenható azt a pindurka kis agytekervényt, amelybe a nő fogalmát táplálta be. De lehet, hogy egészen más miatt, mert én férfi vagyok, te viszont nő.
És ezen a napon, ahogy minden többi napon is, csak azt tudom kívánni neked, nektek, hogy éljetek, lakjatok velünk, férfiakkal, csúnya, gonosz teremtményekkel, békességben és szeretetben.
Szeressetek minket.
