Tudják önök, ki az az Ivica Dačić? Hát persze, hogy tudják! Szerbia miniszterelnöke. És azt tudják, ki volt Dačić? Emlékezhetnek rá. A kilencvenes években Slobodan Milošević és a Szerbiai Szocialista Párt szóvivője, ennélfogva az akkori hatalom egyik hangadója, legismertebb arca. Az akkori években gyakran, az utóbbi években viszont ritkábban hangoztatott és előadott világképének fő tételei a következők: a nemzetközi közösség (értsd: a „Nyugat”, Amerika, a NATO és a Vatikán) összeesküdött Szerbia ellen, mert itt egy szabadságszerető és dacos nép él, amelyik nem hajlandó alávetni magát az új világrendnek. Ezért szaggatták szét Jugoszláviát, és ezért akarják kitépni Koszovót Szerbia testéből. Slobodan Milošević egy nemzeti hős, aki nem „meghalt” Hágában, hanem „ megölték” ott, földi maradványait pedig Belgrádban kellene elhelyezni, a nép nagy fiai között.
És azt tudják, hogy kicsoda Aleksandar Vučić? Hát persze, hogy tudják! A szerb kormány első alelnöke. És azt tudják, ki volt Vučić? Emlékezhetnek rá. A Hágában nyolc éve ítéletére váró Vojislav Šešelj csetnikvajda nevével fémjelzett Szerb Radikális Párt ifjú titánja a miloševići időkben. Nevéhez fűződik a hírhedt tájékoztatási törvény, amelynek alapján gyorsított eljárásban, drákói összegekkel büntették meg mindazokat a médiumokat, amelyek az akkori hatalomnak nem tetsző dolgokat merészeltek írni.
És még csak annyit: mond önöknek valamit az a név, hogy Demokrata Párt? Hát persze, hogy mond. A Milošević bukása óta eltelt bő egy évtizedet meghatározó politikai tömörülés, amely – egészen tavalyig – az Európába vezető útról szóló szólamokat (gyakran közhelyeket) hangoztatva szerezte meg a jobb életre kiéhezett polgárok szavazatainak többségét, nyerte meg ezzel sorra minden szinten a választásokat, és határozta meg ennélfogva egy évtizeden keresztül Szerbia bel- és külpolitikai irányvonalát.
És ezek után nézzük, mi történt most? Nos, az történt, hogy amit az európai színekbe öltözött demokraták nem csináltak meg tíz év alatt, azt a miloševići korszak két Európa-ellenes retorikájáról ismert, éles nyelvű „fenegyereke” megcsinálta egy év alatt: összehozta a kiegyezést Pristinával, és ezzel egy újabb, jelentősnek nevezhető ajtót nyitott meg az EU felé vezető út végtelen labirintusában.
És hogy mindebből mi a tanulság? Erkölcsi szempontból semmi. Morális mércéket megpróbálni alkalmazni a politikában eleve kudarcra ítélt vállalkozás. Politikán belül csak politikai tanulságokat lehet levonni. Ez pedig az, hogy nem véletlen az, hogy amit a demokraták mindvégig nem mertek megtenni, azt a jelenlegi hatalom két kulcsfigurája ilyen, szinte látványos gyorsasággal meghúzott. A demokratákat kezdettől fogva nép- és hazaárulással, a nemzeti érdekek kiárusításával, Koszovó elkótyavetyélésével, stb. vádolta meg az akkor igen hangos és valójában mindvégig igen erős ellenzék, ezért ők mindvégig úgy mérték fel (valószínűleg jogosan), a Pristinával való kiegyezés esetén kódolva van a következő választásokon bekövetkező vereség. Ekkora belső nyomástól a jelenlegi hatalomnak nem kell tartania, épp a saját múltja miatt. Persze Koštunicáéktól, a Dveritől és még néhány marginálisnak nevezhető politikai erőtől megkapják ők is a magukét, de azt ugye senki nem gondolja komolyan, hogy esetleg attól kellett volna tartaniuk, hogy a demokraták százezreket szólítanak az utcára, tiltakozásuk jeléül, amiért elérhető közelségbe került a csatlakozási tárgyalások dátuma. Mint ahogyan alapvetően ezt – a hazai közvélemény megpuhítását – szolgálta a brüsszeli tárgyalások mesterkélt elhúzása is. Minden bizonnyal már jó néhány fordulóval előbb is ki lehetett volna egyezni mindebben, de az egyikük számára sem lett volna célszerű. Előbb mindkét félnek be kellett bizonyítania a saját szavazói előtt, hogy a végsőkig, az utolsó csepp vérét és energiáját is feláldozva küzdött a nemzet és a haza érdekeiért.
Ez van. Milošević és Šešelj tanítványai vezetnek bennünket Európába. Meglátjuk, meddig jutunk velük.
