HETI KÖRKÉRDÉSÜNK:
Ön támogatja-e Szerbia európai uniós csatlakozását?
Szerbia minden lehetséges eszközt bevetett annak érdekében, hogy ne történjék meg időben az európai uniós csatlakozás, hogy ne kelljen hamar véghez vinni a reformokat, hogy ne álljon talpra az ország gazdasága, hogy ne érezzék magukat biztonságban a befektetők és így minél kevesebb pénzt hozzanak ide. Az Európáról, az integráció szépségeiről, a csatlakozás jövőbeni bekövetkezéséről szóló meséket 2000 óta hallgatják a szerbiai polgárok. Az államvezetés azonban, bármelyik pártkoalíció volt is hatalmon, a mesékkel ellentmondó politikát folytatott, amit leginkább az adok-kapok játszma határozott meg. Az EU is könnyedén belement ebbe a játszadozásba, s ha azt a szerb vezetés megérdemelte, s adott valamit, cserébe a szigorú, ám olykor bőkezű Európától kapott is valamit cserébe, ami legalább választási kampánycélokra jó volt, ha másra nem is.
Az évek során ennek az adok-kapok játszmának köszönhetően Szerbia lassan megszabadult a vízumkényszertől, aláírta a társulási szerződést, elnyerte a tagjelöltséget. Alaposan megváratta azonban Brüsszelt minden egyes lépés megtétele előtt. Ki ne emlékezne Carla del Ponte volt hágai főügyészre, akit voltaképp boszorkányként tüntettek fel a hazai politikusok és médiumok, valahányszor megismételte, hogy a háborús bűnök miatt körözött személyeknek Hágában a helyük, s biztosan tudja, hogy jelenleg Szerbiában élnek. Szerbia, ilyenkor, egy ideig mindig a „fogalmunk sincs”, „nincsenek információink” válaszokat küldte vissza, míg végül csak kiderült, hogy mindegyik jómadár valóban az országhatárokon belül tartózkodik. A baj csupán az, hogy a hágai huzavonára, s ezzel együtt az állam európai integrációjának elodázására is, tizenegy évet pazarolt el az ország, 2011 tavaszán-nyarán adtuk ki az utolsó, s egyben legkeresettebb vádlottakat.
Már magában ez a tizenegy év elég lett volna ahhoz, hogy alaposan megingassa az ország megfelelő irányultságát illetően a polgárokat, ezzel a hágai históriával párhuzamosan azonban folyamatosan kibontakozni látszott egy újabb, integrációs szempontból sorsdöntőnek számító kérdés: Koszovó kérdése. A belpolitikai viszonyok úgy alakultak, hogy az október ötödikei változásokat követően csakhamar ismét előretörtek a bezárkózást, nemzeti büszkeséggel elkövetett öngyilkosságot szorgalmazó erők. Ezzel együtt ismét az egyik fő politikai irányvonallá nőtte ki magát az az elképzelés, amely kizárólag az orosz barátokat tartja elfogadhatónak, Európában és a Nyugatban a követelőző és kizsákmányoló ellenséget látja csupán. Ilyen helyzetben nem csoda, ha az integráció híveinek a száma is évről évre kisebb lett. Mára annyiban változott meg a helyzet, hogy a korábban européer-ellenesnek számító politikusok jelentős hányada átállt az européerek oldalára, látván, hogy ez az egyedüli lehetősége annak, hogy hosszú távon vezető szerepet töltsenek be az országban. A polgárok nagyobbik része ugyanis azért még mindig a csatlakozás híve, még ha a felére is csökkent a 2000 utáni adatokhoz képest azoknak a száma, akik igennel szavaznának egy erre a kérdésre választ váró népszavazáson.
Kétség nem fér hozzá, hogy az európai integráció népszerűségének a csökkenéséért Szerbiában egyedül éppen az európai beállítottságú politikusok tehetetlensége, korrumpáltsága, érdektelensége, be nem váltott ígéretei, nacionalista politikával való kacsintgatásai tehetők felelőssé. Kihatott bizonyára a polgárok véleményére az unión belül kialakult válság is, az, hogy a meséket romba döntötte egy új, szembeötlő és igencsak reálisnak tűnő európai valóság, melyben még a legfejlettebb államok is a csődtől, hanyatlás veszélyétől tartanak. Szerbia azonban még messze van attól, hogy e fejlett államok közé sorolja magát, problémáinak többsége is egészen más forrásokból eredeztethető: tisztázatlan határok, bűnözés és korrupció a társadalom minden szférájában, bizonytalanság. Ezeknek a problémáknak a megoldása jelentheti az ország valódi kilábalását abból a krízisből, melybe mára alaposan belesüllyedt. A megoldást pedig nem jelentheti más, mint egy rendezett – nevezhetjük európainak is – jogrendszer, társadalom, értékrendszer felállítása. Szerbiának erre az Európára, pontosabban Európának ezen vívmányaira van szüksége, s nem arra, amelyik a koszovói megállapodásért cserébe azonnal jónak minősít minden reformot, korrupcióellenes harcot. Ezt az Európát Szerbia már magáénak mondhatja, akár szabadalmaztathatta volna is.
Az adok-kapok politika ma is folyik, a csatlakozási tárgyalások dátumáért cserébe az ország most megegyezett azzal a Koszovóval, amelyet saját területének tart, de amelyre engedély nélkül nem is léphet. A belpolitikai skizofrénia időszaka sem zárul még egy ideig le, hiszen a megegyezés ellenére a vezető politikai körök továbbra is ismételgetik, hogy az ország „sohasem” fogja elismerni déli tartományának függetlenségét. Európától kérdezik: ugye, hogy nem? Európa visszakérdez: a tagságért cserében sem?
