Pontosan tudom, hogy hol, milyen emberek között élek. Szerbiában élek. Ha a történelem nem szólt volna bele sorsunkba, akkor lehet, hogy nem is itt élnék. Idős emberek emlékeznek még arra, hogy ki se mozdultak piciny kis falujukból, mégis több országban éltek, több ország állampolgárai voltak. Itt, szűkebb pátriánkban.
Tehát tudom, hol élek, és azt is tudom, hogy az elmúlt hatvan-hetven év alatt házigazdaként ki mindenkit kellett megvendégelnünk és befogadnunk. És azt is tudom, hogy egyre több az olyan szomszédunk, akinek fülhallását zavarja az a különös nyelv, amelyen beszélünk, és amelyet mi anyanyelvünknek tartunk.
Ezért nem lepődtem meg azon, hogy egy újságban, egy újvidéki hetilapban azt olvastam, hogy itt, a szerbiai egyetemeken, így az újvidékin sem kellene megengedni, hogy Magyarország, Szlovákia vagy Románia államok nyelvén felvételizzenek, vizsgázzanak a diákok. Mondta ezt egy joghallgató és két-három művésznövendék, az újvidéki Művészeti Akadémia tanulója.
Álljon itt néhány idézet a szövegből (kiragadott mondatok ezek, de a teljes cikk mondanivalóját híven tükrözik):
„Azt a gyakorlatot, hogy a felvételi vizsgát más állam nyelvén, mint például Magyarország, Szlovákia vagy Románia nyelvén teszik, a joggal való visszaélésnek nevezik” (Milan Marjanović, az Újvidéki Egyetem Jogi Karának másodéves hallgatója).
„Ha saját nyelvükön akarnak vizsgázni, akkor ezt fizessék is meg” (Miljana Kankaraš, a Művészeti Akadémia hallgatója).
„Ha már nem ismerik a mi nyelvünket, akkor lehetővé tenném a számukra, hogy angolul vizsgázzanak” (Nikolina Rakić a Művészeti Akadémia hallgatója).
„Tudok-e én Magyarországon vagy Szlovákiában úgy felvételizni az egyetemen, hogy szerbül vizsgázzak? Persze, hogy nem. Ha majd ezekben az országokban ezt lehetővé teszik, akkor majd nekünk is ezt meg kell engednünk” (Stevan Bokan, a Művészeti Akadémia hallgatója).
A cikk szerzője Marjanov Erzsébet (csupán emlékeztetőül, hogy a Magyarkanizsán született kolléganő, a Magyar Szó munkatársa volt, sőt főszerkesztője is) egy véleménykutatásra hivatkozik, de azt nem árulja el, hogy hány emberrel és hol készült ez a felmérés, azt azonban megtudjuk, hogy a megkérdezettek szerint megengedhetetlen, hogy ebben az országban élnek emberek, akik nem ismerik saját országuk történelmét és nyelvét. Az újságírónő furcsállja, hogy 2000 óta folyamatosan a tartományi oktatási titkár posztját magyarok, név szerint Bunyik Zoltán, majd Jeges Zoltán, jelenleg pedig Deli Andor töltik be.
Marjanov Erzsébet egyetlenegy beszélgetőtársától sem kérdezi meg, hogy ismerik-e ők saját történelmüket, tudják-e milyen közösségben élnek? Őt az sem érdekli, hogy állításaik igazak-e vagy hamisak, valóban nem létezik még egy ilyen ország Európában – ahogy ezt egyik beszélgetőtársa tudja –, ahol más országok nyelvén felvételezhetnek a diákok. De arra sem kíváncsi, tudják-e alanyai azt, hogy Szerbia lakosságának több mint az egynegyede nem szerb, tudják-e, miért van ez így, tudják-e, hogy az itt élő nemzeti kisebbségek több évtized során olyan jogot szereztek, amelyeket nemhogy elvenni nem szabad, hanem ezeket a jogokat bővíteni kell, kellene. Lehet, hogy mindezt tudják is a beszélgetőtársak, de Marjanov Erzsébet erre nem kíváncsi. Sőt írása végén példát hoz fel arra, hogy a szerbül nem tudó magyar diák kénytelen volt félbeszakítani jogi tanulmányait, mert gyenge szerbnyelvtudása miatt nem tudta kísérni az előadásokat, a vizsgákat nem tudta letenni. Pedig magyarul felvételizett!
Marjanov Erzsébet pontosan tudja, kinek ír, és milyen céllal, ezért egy pillanatra sem veti fel az anyanyelven való tanulás fontosságának kérdését. Több olyan komoly tanulmány készült már a világban, amely azt bizonyítja, hogy az ember az anyanyelvén tud a legjobban tanulni, a legtökéletesebben elsajátítani mindenfajta tudományt. És ha ezt megteheti, megengedett neki, értékes szakembert kap általa a társadalom, az ország, ahol él és dolgozik. Amennyiben ennek az országnak egyáltalán szüksége van ilyen értékre.
Mindez Marjanov, született Juhász Erzsébetet nem érdekli, és úgy látszik, hogy lapjának szerkesztőit sem. A sötét kor, de mondhatnám úgy is, hogy a Fekete-kor szellemével kacérkodnak.
Hinni szeretném, hogy eredménytelenül.
