Nyár is van, Dombos Fest is van, csak míg a forró évszak évről-évre hevesebb, addig az egykor szinte minden szem, fül és elme igényét kielégítő Fest mára csupán árnyéka önmagának. A szervezők elmondása szerint idén nem érkezett támogatás abból a két forrásból, ahol az utóbbi években a fesztivál költségeit fedező összeg 30–50 százalékát ítélték meg számukra.
A 2001-ben először megszervezett nyári fesztivál megálmodója a következőképpen fogalmazott a rendezvényről: „A Kis hegyes, azaz a kishegy, a domb, azaz a Dombos metaforát megragadva jó időben (Slobo bukása után), jó helyen (Hegyalja utca), jó küldetéssel alakult ki az első fesztivál. A Dombos Fest lényege, hogy elhozzuk a kultúrát, annak is a felsőbb szeletét, és tálcán kínáljuk fel az arra érdemeseknek. Ez vezérel bennünket a mai napig. A Dombos szerepe: Kishegyes falu városiasodásának az útját jelöli ki. Nagy kérdés, hogy erre van-e esély valaha is, vagy a falu fog elnyelni bennünket igénytelenségével, céltalanságával, gyötrelmeivel. A Dombos Fest egyrészt küldetés, másrészt harc a középszerűség, az egyszerűség, a céltalanság ellen. Illetve ünnep, a kultúra, a Hegyalja utca ünnepe, amely szeméttelepből változott át, és lett az egyik leghangulatosabb fesztiválhelyszín széles e hazában. Most eljött az idő, hogy feltegyük a kérdést, érdemes-e ezzel foglalkozni.”
A kultúra és a művészet vonatkozásában sokszor a szubjektív megítélésen múlik, hogy mi a jó, mi képvisel értéket, mi a támogatandó. A Dombos Fest minősége, vagy ha úgy tetszik jelentősége, talán abban is mérhető, hogy a 2010-ben közvetlenül megválasztott Magyar Nemzeti Tanács tizennyolc másik rendezvénnyel együtt a kiemelt jelentőségű vajdasági magyar hivatásos és amatőr regionális rendezvényének listájára helyezte. Az idén is szegényes támogatások miatt az MNT illetékesei ígéretet tettek, hogy lehetőségükhöz mérten segíteni fogják a fesztivált, és a későbbiekben hosszú távú megoldást igyekeznek találni a rendezvény megőrzésének érdekében.
Számomra a Dombos titka abban rejlik, hogy a többi nyári fesztivállal ellenben nem csupán a fiatalok kiváltsága: minden korosztály kulturális igényére megkísérelt választ adni. Legalábbis addig, amíg volt pénz a tartalmak széles skálájára. A Fest fénykorában nem ment ritkaságszámba, hogy egy család három vagy akár négy generációja is együtt érkezett a mágikusnak mondott kishegyesi löszfal tövébe. Talán ott történhetett meg egyedül, hogy egy helyütt szórakozhattam nálamnál húsz évvel fiatalabb kisöcsémmel, aki az első Dombosán hároméves volt.
Amíg az évről-évre apadó támogatások miatt nem épült le egy bő hétnapos rendezvénnyé, a Dombos Fest valamikor három vagy négy hétig tartó fesztivál és egy különösen lényeges esemény volt azoknak a környékbelieknek vagy helyieknek a számára, akik nem engedhették meg maguknak a nyaralást vagy azt, hogy év közben fogyasztói legyenek a kultúrának. A „Made in Kishegyes” Fest képes volt arra, amire csak kevés rendezvény: megmozgatta a napi gondokba belesüppedt falusiakat. A különböző színházak vendégelőadásait olykor egy maroknyi helyi polgár előtt kellett lejátszani, a Dombos legjobb napjaiban azonban megtörtént, hogy alig lehetett mozogni a tömegben.
Az esti koncertek mellett, ahol szinte az összes létező zenei irányvonallal találkozhatott a hallgatóság, és ahol a legkülönbözőbb országokból érkezett zenekarok vonultatták fel repertoárjukat, megnyitva ezzel a világ ajtaját a jelenlevő vajdaságiak előtt, irodalmi összejöveteleket, kézműves foglalkozásokat, építésztalálkozót, filmvetítéseket, vetélkedőket, hagyományőrző bemutatókat is szerveztek. Az sem mellékes, hogy a kezdeti években a tartalmak legtöbbje ingyenes volt. A Fest néhány hetében biztosan nem unatkoztak a kishegyesiek vagy azok, aki nem voltak restek az észak-bácskai faluba utazni. És mivel a kishegyesiek „intézményének” hamar híre ment, a látogatókat nemcsak Vajdaság egész területéről jegyezték, hanem olykor külföldről is.
A Dombos Fest leépülésével vagy leépítésével nemcsak egy falu közössége veszített, hanem, merem állítani, a vajdasági vagy legalábbis az észak-bácskai magyarság.
Mások más nyarakra emlékezve biztosan több olyan fesztivált, rendezvényt is említhetnének, amelyek mára vagy megszűntek, vagy leépültek. A különböző irodalmi és művészeti folyóiratok pedig szinte még hátrányosabb helyzetbe kerültek. Köztársasági szinten példaként említhető a Nišville nemzetközi jazzfesztivál, ahol számos világhírű művész fellépett már. Mivel a művelődési minisztérium idén az igényelt és a korábbi években megítélt pénznek csupán egy töredékét hagyta jóvá a fesztiválnak, ezért a szervezők jó néhány előadót kénytelenek voltak lemondani, köztük például a Blues Brothers Bandet.
A szerbiai PEN Club szerint az állam megalázza a kultúrát. Egyesek azt mondják, hogy a gondok forrása abban rejlik, hogy a politika erre a szférára is túlságosan rátenyerelt, mások viszont ennek pont az ellenkezőjét állítják: a probléma az, hogy a politika kivonult a kultúrából. Slobodan Milošević hatalomra kerülését követően a különböző összetételű kormányok következetesen kivonták magukat a szférából, nem értve, hogy kultúra nélkül sem nemzet, sem állam nincsen, fejtette ki nemrégen a Szerb Irodalmi Társaság egyik képviselője.
Maga a politikum a nehéz gazdasági helyzettel magyarázza a kultúrára elkülönített pénzek szerénységét. Országos szinten a büdzsének csupán a 0,6 százalékát fordítják erre a célra. Ugyanakkor nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni, hogy válság idejében az embereknek még inkább szükségük van valamire, ami legalább egy kis időre elvonja figyelmüket a nyomortól. Ha nem kínálnak fel nekik minőségi, szélesebb réteget megszólító alternatívákat, akkor marad a sarki kiskocsma és az olcsó kisüsti, vagy a fotel és a tv, ahonnan emberekkel belakott állatfarmok és kukucskálós nagy testvérek hülyítik az embereket. Az egyszer leépített elme pedig nehezen pallérozható.
