Az általános politikai felelősségtudat szerbiai szintjéhez viszonyítva bátran ki lehet jelenteni: nem is sült el olyan rosszul ez a kormányátalakítás. Elvégre: az elmúlt egy év legbotrányosabb minisztériumainak vezetőit menesztik, rajtuk kívül még számos személycserének is a szemtanúi lehetünk az előttünk álló hetekben, s repült a kormányból annak egyik pártja is. Ha tehát a változások nagyságára, sokszínűségére gondolt akkor, amikor alapos kormányátalakítást ígért Aleksandar Vučić, abban az esetben elismeréssel bólinthatunk, hogy: ígéret teljesítve. Abban a kellemetlen helyzetben vagyunk viszont, hogy nem ítélkezhetünk, ha Vučić netán lényegi, tartalmi, a munkát és annak eredményességét meghatározó átalakítást értett az alapos változások alatt, hiszen egyelőre még nem tudni, kik kerülnek a leváltott miniszterek helyére, milyen minisztériumokat választanak szét és olvasztanak össze, pontosan melyik hatáskörökkel dobálóznak majd a rekonstrukció során, milyen új kormányprogram szerint folytatódik a munka. Ahhoz nem férhet kétség, hogy elsősorban a pártérdekek és a két hatalmi párt közötti megegyezés fogja eldönteni, kinek miből mennyi jut pontosan, ahogyan az a korábbi kormányok meg- vagy átalakítása során is történt. Az alapos kormányátalakítás második értelmezése esetén tehát egy kritikát már előre megfogalmazhatunk: most sem a szakértelem lesz a döntő, hanem a pártkönyvecske a tisztségviselők kinevezése során. Ha nem így lenne, maga az átalakítás sem úgy kezdődött volna meg, ahogyan azt láttuk.
A kormányfő-helyettes sikere volt az, hogy a hatalmi többséget alkotó pártok mindegyikére ráerőltette a komoly önkritikának látszó politikai játszmát, mely végül ráadásul pozitív eredményeket is hozott. Amikor Vučić а választási kampányokból is jól ismert önfeláldozásra kész arckifejezésével bejelentette, hogy elsőként saját magát fogja „rekonstruálni”, azaz kész lemondani a védelmi minisztérium vezetéséről, akkor a koalíciós partnerek számára is egy csapásra világossá vált, hogy nem tudják ezt az erőltetett önbírálatot elintézni a párton belüli hierarchia legalacsonyabb szintjén álló tisztségviselő menesztésével – tudták, hogy ennél komolyabb leváltások kellenek a legnagyobb párt által sikeresnek ítélt átalakuláshoz. A szocialisták, például, ennek köszönhetően egy személy helyett kettőt is leváltanak, s még egy harmadik név is sokáig a menesztendő miniszterek névsorában volt olvasható. Az, hogy a Szerbia Egyesült Régiói kinek a leváltását javasolta és milyen ellensúlyozás mellett, mára már kevésbé fontos, mert végül Dinkić és minden munkatársa távozik a kormányból. Sokkal érdekesebb vagy szomorúbb az, hogyan került sor a miniszter menesztésére – valóban Dačić merész lépése következtében, a haladók sarokba állítása révén alakult-e ki az a helyzet, melyben a SZER-nek már nem volt helye az államvezetésben, vagy a haladók és a szocialisták színfalak mögötti megbeszélése, a nyilvánosság előtt dačići bátorságként álcázott megállapodás révén ebrudalták ki a gazdasági és pénzügyi tárca vezetőjét. Ha Dinkićnek hiszünk, ami az ezereurós történet óta sokaknak okoz nehézséget, akkor eltávolításának egyetlen oka Dačić félelme volt, aki szívesebben ad oda még két minisztériumot a haladóknak, csak kormányfői posztjának ne essék bántódása. A Dinkić által közöltekben bizonyára van igazság, mert Dačić nagyon is jól tudja, hogy amennyiben átadja a kormányfői tisztséget, a szocialista párt hatalmi befolyása, jelentősége, közszereplése legalább a felére csökken, ami különösen akkor számít kellemetlen dolognak, amikor egy folyamatosan erősödő, s nem gyengülő párttal áll koalícióban. Másfelől, Dinkić mondataiból a haladók felé kacsintgatás nem titkolt szándéka is kivehető – meglehet, hogy a következő választások után elég lesz a kisebbik koalíciós partner is a parlamenti többség kialakításához.
Az efféle politikai játékok vége felé közeledve mindig feltehető a kérdés: ki tekinthető nyertesnek, s ki vesztesnek. A haladókat vesztesnek aligha lehet nevezni, hiszen kezükben tartották és irányították az egész folyamatot, kivéve talán Dinkić menesztését, akiért azért mégsem hullattak sok könnyet a kormányfő döntését követően. Dačićot sokan abszolút győztesnek titulálták, mert határozottságának köszönhetően kormányon belüli pozícióját szilárdította – legalábbis még egy időre – meg. Furcsán fog hangzani, de mégsem lepődnék meg azon, ha az igazi győztes végül megint a túlélés mestere, Dinkić lenne. Ellenzékből politizálni az esetek többségében eleve kedvezőbb, Dinkić pedig pontosan tudja, hogy a kormány – vele vagy nélküle – kevés olyan intézkedést tud tenni, ami a következő hónapokban, években hatalmas fellendülést hozhatna a gazdaság, az életszínvonal terén. A kellemetlen ellenzékinek számító politikus ezt az egyszerű tényt, továbbá azt, hogy valójában komolyabb érvek nélkül váltották le tisztségéből, még ügyesen kamatoztathatja majd a soron következő rendkívüli vagy rendes idő szerint zajló választások kampányában. A polgárokat is a megélhetés fogja a leginkább érdekelni, nem pedig a már (majdnem) megoldódott koszovói kérdés, vagy a lehető legjobb ütemben haladó európai integráció.
