Ahol a szomszéd visszaköszön

Azt hiszem, a (jó) szomszédság intézményét a távközlés lehetetlenítette el. A híreket hajdanán a szomszédok közvetítették egymás közt, ehhez pedig találkozniuk kellett, napi szintű, élő kapcsolatot ápoltak, de emellett segítették, támogatták, húzták előre egymás szekerét, kalákában dolgoztak, kicsit ezermester volt mindenki, összefogtak, összetartottak. Ha valaki kívülről avatkozott dolgaikba, annak általában nem lett túl jó vége.

A vert falu házak emelése a família és a szomszédság dolga volt, a vályogház építése ugyancsak. A tégla elterjedésével a kőművesek száma is megnövekedett. Az egyik faluszéli ház birtokosa úgy határozott, hogy portáját az utcától vert fallal keríti el, de már nem kalákában, vagy ahogy felénk mondták, móvában, mert talán lenézné a szomszédság, hanem mestert bérelt fel, aki segédjeivel sebtében el is készítette a falat. Természetesen nem úgy mintha magának csinálta volna, éjszaka le is omlott az építmény. Hajnalban lélekszakadva futott a gazda a kőműveshez. „Mester úr, kidőlt a fal!” – mondta köszönés helyett. „Oszt nagyot durrant?” – hangzott a válasz, és a mester úr a másik oldalára fordult az ágyban.

Újságot faluhelyen a borbélynál olvastak, a kocsmában a beszélgetés volt a vezető műfaj, a tehetősebbek előfizettek egyes lapokra, amit kihordó vitt házhoz. Később megjelent a rádió, azt közösen hallgatta a szomszédság, majd a televíziót úgyszintén. Nagyapám esetében például zömmel szó szerint hallgatták, kiváltképp a focimeccseket. Az utcában neki volt elsőként tévékészüléke, de a focival nem állt közeli kapcsolatban. Így a mérkőzések idején a szomszédság a ház előtt gyülekezett, hokedlin, sámlin, és a kitárt ablakon keresztül hallgatta a közvetítést, meg nagyapám kiszűrődő horkolását. Hétköznapokon a sorozatokat már a szobában nézhette a kisszámú érdeklődő, ám így is felüdülés volt a hétfő, mert az akkori egyetlen magyar tv-csatorna szünetet tartott. Aztán már minden házban lett rádió, majd tv-készülék, elmaradtak a szomszédolások, a kártyázások, borozások, a pletykálkodások.

Úgy tartjuk, hogy a telekommunikáció közelebb hozza számunkra a világot, különösen az internet, amely egyazon törzs tagjaiként kezel bennünket, ám nem hogy közelítene, hanem eltávolít egymástól, a tényleges kommunikáció helyébe egy mesterséges közelség, a világfalu ábrándját helyezi.

Hányszor látjuk a tévében, hogy valamelyik tömbház valamelyik lakásában hullát talált a hatóság, miután a szomszédok már képtelenek voltak elviselni a kiszivárgó bűzt. Amikor meg a szemfüles, szenzációhajhász riporter az elhunyt kiléte felől érdeklődik náluk, csak hümmögnek, hogy magányos és hallgatag volt. A nevét se tudják.

Hát kérem, otthona az embernek csak ott lehet, ahol a szomszéd visszaköszön.

Minap hallottam, hogy egy idős házaspárt az mentett meg a biztos tűzhaláltól, hogy a szomszédjai kizörgették őket a lakásukból. Bizony, nem húzták fejükre a takarót a tűz észlelése után, nemcsak a tűzoltóságot értesítették, hanem fél pucéran futottak fölriasztani a szembeszomszédokat.

Nem véletlenül fogalmazta meg már közel háromezer éve Hésziódosz, a koldusbotra jutott görög epikus költő, hogy:

Hívd asztalhoz a hű pajtást, hagyd futni, ki gyűlöl,

és aki legközelebb lakik, azt hívd meg legelőször,

mert ha akármi esik meg majd a tanyádon,

a szomszéd ott terem öv nélkül, míg felcihelődik a sógor.

Faluhelyen különösen szükség van a szomszédra, most, amikor a fiatalok, munkaképesek zömmel elhagyták a településeket, kell valaki, aki naponta rányitja a kaput a szomszédra, ellenőrzi, milyen állapotban van, szükséget szenved-e valamiben, ha a másik ügyintézésben van, számlát fizet vagy bevásárol, felügyeli a portát, megeteti a kutyát. Mert kutya kell, ahol minden harmadik házban lakik csupán valaki, azok is idős özvegyasszonyok.

Egy időben nagy divatja volt a házak fosztogatásának, a betörők tudták, hogy ki hivatalos lakodalomba, ki jár el temetésekre, szorgoskodik a falunapon, és távollétében zavartalanul föltúrták a házát. Igaz, városon is megtörtént, hogy fényes nappal, a szomszédok szeme láttára kiürítettek lakásokat a tömbházakban, mert a szomszédok azt hitték, hogy az ott élők költözködnek. Bezzeg, ha korábban visszaköszöntek volna egymásnak…

Persze, hitelt kell adnunk annak a mondásnak is, hogy a jó szomszédság záloga a jó kerítés. Hiszen mindig van, aki szívesebben söpör a szomszédja háza előtt, aki többet „törődik” a szomszéd gyerekének viselkedésével, mint a sajátjáéval, meg hát a szomszéd fűje, kertje általában mindig zöldebb. Ezért talán éppen a szomszéddal legkönnyebb bármi apróságon összekapni.

Ám, mielőtt perlekedni kezdenénk valami lényegtelen miatt, jusson eszünkbe, hogy ha a szomszéd veszélyben van, mi is veszélyben vagyunk.