Szálka

Jó harminc évvel ezelőtt, amikor kölyökkoromban először pecabotot fogtam, egy óra alatt kifogtam a vacsorának valót az egész családnak. Nem kellett semmi más, csupán egy jó kétméteres nádpeca, húszas zsinór, egy jókora gyurma áztatott kenyér és pár giliszta. Leszaladtam a falu melletti nagy-bácskai csatornára, és egy találomra kiválasztott stégről horgászva egymás után rángattam ki a jókora dévéreket, aranykárászokat (vagy ahogy mifelénk mondják: babuskákat), vörösszárnyú keszegeket, törpéket, sőt a compó sem volt ritka zsákmány. Megpucoltuk őket, beforgattuk lisztbe, kevéske paprikába és mehettek is a lábosba sercegni. Ropogós, friss, ízletes. Életre szóló élmény.

Ahogy idősödtem, úgy nőtt a horgászszenvedélyem, hát halból egy darabig nem szűkölködtünk. Ha nem is mindennap, de hetente kétszer-háromszor volt sült hal az asztalon, egyszer pedig halászlé. Bezdáni lévén sportot űztünk abból, hogy a vendégeknek ki tud finomabb halpaprikást főzni. Jó házi metélttésztával. Különben is, mi bezdániak a halevést az anyatejjel együtt szívjuk magunkba. Nem akad meg a torkunkon a szálka.

A hal évekig mindennapi étek volt az asztalunkon, olcsó volt és könnyen elérhető, majd jöttek a kilencvenes évek, és egyre több lett az orvhalász, a vizeinket keresztül-kasul hálózták, áramoztak, volt aki kézigránáttal indult pecázni. Kiszűrték a vizeinket, de halasítani nem halasítottak. Aki fogta marta. A kétezres évek derekán, amikor hazaköltöztem és kimentem a vízre, öt óra horgászás eredménye egy alig tenyeres bodorka és két ugyanakkora törpeharcsa volt. Letettem hát a pecabotot. Pedig szeretem a halat. Azóta sem horgászom, de ha tehetem, eszek halat. Mert szeretem. És mert egészséges. De már korántsem eszek olyan sűrűn, mint régen, hiszen drága. Jó ha a ponty kilójáért csak 450 dinárt kell kifizetnünk, a pisztráng kilójáért már 500-at is elkérnek, a harcsa és a süllő 800–1000 dinár körül mozog. A tengeri halak is csillagászati árúak, az aranydurbincsért (orada) és a tengeri sügérért (brancin) 800–1100 dinárt is elkérnek, csupán a makréla (skuša) és a tőkehal (oslić) árra elérhető, 450–550 dinár kilója. A lazacot a kilónkénti 1700 dináros árával alig merem megemlíteni. A konzervek pedig szemtelenül drágák, 100 grammért 100 dináron felül is képesek elkérni. Ezzel szemben a csirkehús kilója piacon alig éri el a 300 dinárt, a disznóhús a 400-at, az üsző viszont már a 700 dinárt üti. Nem csoda, ha kevés halat fogyasztunk.

A statisztikai adatok szerint Szerbiában az egy főre eső évi halfogyasztás megközelítőleg 7 kilogramm (19 gramm naponta). Ez a harmada az európai uniós átlagnak (az Európai Unió átlagfogyasztása 23,3 kg / fő / év, míg ha idevesszük az Unióba nem tartozó további európai államokat is, akkor ez az arány eléri a 28 kg-ot), de még mindig nagyobb a magyarországi átlagnál, ahol csupán 5,1 kilogrammot fogyasztanak a polgárok évente. Vannak országok, ahol évente csupán 1 kg-ot, de olyan ország is, ahol közel 100 kg-ot fogyaszt átlagosan a lakosság. A minimum értéket az olyan afrikai országokban vették fel, ahol földrajzi okok miatt nem elérhetőek a halak, míg a 100 kg-os értékek az Óceánia térségében születtek. Ugyanakkor Szerbia a harmadik helyen áll a szív- és érrendszeri megbetegedések számát tekintve (100 polgárból 56 ilyen betegségekbe hal bele). Csupán Oroszországban és Ukrajnában halnak meg többen ezekben a betegségekben, mint nálunk. Ez igen elgondolkodtató, kiváltképp ha hozzátesszük, hogy a nemzetközi tanulmányok szerint azon országokban, ahol magas az egy főre eső halfogyasztás, kicsi a szív- és érrendszeri megbetegedések száma. A nemzetközi ajánlások alapján hetente minimum egyszer, de akár kétszer is fogyasztanunk kellene halat annak érdekében, hogy a jótékony hatóanyagokként működő tápanyagok be tudjanak épülni a szervezetünkbe.

Az évi 7 kilogramm halfogyasztás viszont azt jelenti, hogy csak ünnepnapokon eszünk halat. Kicsit kutakodva a Köztársasági Statisztikai Hivatal oldalán, meglepő adatokra találtam. A fogyasztói kosár szerint Šumadijában eszik a legtöbb halat, ezután következik Dél-Szerbia, majd Vajdaság és végül Belgrád. A hegyekben több halat esznek, mint a vizekkel szabdalt délvidéken... De nem tűnődtem sokat, hiszen ezek az adatok csupán arról szólnak, hogy mennyi halat vásárolnak egy adott területen. A horgászok által hazavitt zsákmányról nincs adat, sem arról, hogy mennyien vásárolnak továbbra is orvhalászoktól, halászoktól. Egyrészt kényszerből, másrészt fintorból. Kényszerből – ugyanis halboltban néha nem lehet kapni halat, ha lehet is, zsíros és iszapízű. Ha pedig a pontyok mellett véletlenül találunk egy csukát vagy egy harcsát, az már valóságos ünnepnap. Egy szó mint száz, lehetetlen felmérni, mennyi halat eszünk.

Árulkodó adat, hogy Szerbiában 15 ezer tonna halat tenyésztünk, amiből emberi fogyasztásra 12 ezer tonna kerül, ami csupán a negyedét fedi az országos fogyasztásnak, miközben minden feltételünk megvan ahhoz, hogy ellássuk a teljes piacot, sőt, még kivitelre is jusson. De nem így történik, hiszen a maradék háromnegyedet behozatalból fedezzük. Legnagyobb számban tengeri hal kerül az asztalunkra, míg az édesvízi halak közül legtöbbször pontyot eszünk, míg a második leginkább kedvelt hal a pisztráng. És ez utóbbi kettő, amit a halastavakban megtalálunk. A pontynál viszont sokkal finomabb a harcsa, sütve a süllő, pörköltnek pedig a csuka.

A halfogyasztás itt a mi vidékünkön tehát nem gasztronómiai, vagy egészségmegőrzési trend, hanem hagyomány. Az igények kielégítésére pedig tovább dívik az orvhalászat, és a vízkezelők továbbra is úgy engedélyezik a halászatot és a horgászatot, hogy közben nem halasítanak. Vizeink és halaink szánalmas állapotban vannak. Ma pedig, amikor bezdániként, a határon túlra, Hercegszántóra kell néha elmennem pontyért, bizony úgy érzem magam, mintha megakadt volna torkomon a szálka.