Ez nem kataklizma-szerű hozzáállás és dráma, hanem a valóság, válaszolta a szerb államfő egyik sajtótájékoztatóján egy olyan felvetésre, hogy a koronavírussal kapcsolatos sajtótájékoztatói során „túlzásba viszi a szereplést”. A közösségi hálózatokon valóban megjelentek olyan kritikák a mögöttünk álló napokban, hogy a köztársasági elnök, élve a nehéz helyzet adta lehetőségekkel, tényleg túlságosan alkalmazza a drámai pillanatokat, hatásszüneteket a járvánnyal kapcsolatos beszámolóiban. Aztán persze kritizálták azt is, hogy miért éppen neki kell minden alkalommal beszámolnia a legfontosabb döntésekről, de ez nem kifejezetten igaz, nem biztos ugyanis, hogy az embereket a megbetegedések számánál és az adatoknál jobban érdeklik az elnök által közöltek, az előbbi adatokat pedig a leggyakrabban külön sajtótájékoztatón szokták ismertetni a kormány és az egészségügy képviselői. Visszatérve Vučićhoz: mindenki számára ismert, hogy az elnöknek megvannak a retorikai fogásai, szokásai, az a mód, ahogyan a nyilvánossághoz szokott egyébként is fordulni, beszélni. Hogy ez eltúlzott, drámai-e? Egyesek szerint igen, a szavazótábora szerint meg bizonyára egyáltalán nem. Talán abban találhatunk most csakis hibát, hogy ezeket a módszereket kevésbé rendkívüli, életbe vágó témák emlegetésekor is gyakran alkalmazta a múltban, ezért sokak számára megszokottá vált. Nem hiszem, hogy a drámai pillanatokat most oda nem illőnek lehet nyilvánítani, esetleg azt lehet felróni, hogy korábban is láthattuk már. A jelenlegi helyzetben, mély meggyőződésem szerint, igenis ezt kell tenni, amennyiben létezik arra vonatkozó tanácsadás, vélemény, felmérés, hogy ez tényleg hat az emberek többségére, és rá tudja őket bírni arra, hogy fogadják meg az illetékesek szavait, tegyenek eleget a kéréseknek, legyenek szolidárisak, maradjanak otthon. Nem hinném, hogy a köztársasági elnök megnyilvánulásait nem elemeznék sokan, akár a saját csapatán belül is. S azt sem hiszem, hogy amennyiben arra jöttek volna rá, teljesen hatástalan az egész, nem javasoltak volna teljesen másféle modort és viszonyulást. A politikában minden mindig ki van számítva, s ha az államfő egyes drámai pillanatai most eltúlzottnak is tűnnek, attól még lehetnek indokoltak is. Azt sem hiszem, hogy politikai babérokra törve beszélne érzelmi töltettel a jelen pillanatban a polgárokhoz: a választási kampányt berekesztették, a választásokat elhalasztották meghatározatlan időre, amúgy pedig egyébként is a hatalmi párt volt messze a legnépszerűbb. Más kérdés, hogy ez valakinek tetszik-e vagy sem.
Sokan dicsérték azonban a kormányfő szerepléseit. Természetesen, az ő megnyilvánulásai sem múlhattak el alapos kielemzések nélkül. Brnabić hidegvérűbben, egyszerűbben szól a polgárokhoz, lehetett olvasni sok helyütt. Hogy a helyzet mennyire komplikált, azt egy sajtótájékoztató mégis igazolta. A hidegvérű miniszterelnököt is ki tudta hozni a sodrából egy újságíró, aki amiatt tiltakozott, hogy az adott eseményen csak két kérdést lehetett időszűke miatt feltenni. Brnabić emlékeztetett, hogy minden áldott nap a média rendelkezésére állnak a kormány tisztségviselői, hogy akár órákon át is ott ülnek a kérdésekre válaszolva, majd láthatóan ingerülten elhagyta a sajtótájékoztató helyszínét. Nem értette, hogyan lehetnek ennyire tekintet nélkül az emberek más idejére.
A kormányfő ingerültsége is különféle reakciókat váltott ki. Egyesek azt írták, aki politikával foglalkozik, annak fel kell készülnie minden hasonló tényezőre, és nem kell megengednie magának efféle felindulást. Mások meg tudomásul vették, hogy a politikus is ember, s jogában áll feldühödni, amikor „elszakad a film”.
Higgyünk benne, hogy a rendkívüli állapot vége majd magával hozza a rendkívüli reakciók megszűnését is. Higgyünk abban, hogy hamarosan drámai pillanatok nélküli, unalmas konferenciák vendégei és „fogyasztói” leszünk. Hogy egészségesek maradunk, tudunk vigyázni egymásra. Ezzel foglalkozzunk most talán, ne azzal, ki hányszor vett lélegzetet a beteg emberek számának közlése során. És mindeközben, ha lehet, maradjunk otthon.
