Kende Ferenc pályája elején a fővárosban volt könyv- és papírkereskedő inas, innen emelkedett a Huszadik Század kiadóhivatalának vezetői székébe. A Tanácsköztársaság idején részt vett a fegyveres fölkelésében, annak bukása után Bécsbe emigrált. 1926-ban Szabadkára költözött, ahol eredeti szakmájához híven, Literária néven megalapította könyv- és lapterjesztő vállalatát. A királyi Jugoszláviában meghatározó szerepe volt a kisebbségi magyar könyvkiadás megszervezésében, a Kalangya Könyvtár és a Jugoszláviai Magyar Könyvtár köteteinek kiadásában. 1934-ben a szerb hatóságok megvonták a Literáriától a könyv- és hírlap-behozatali engedélyt, ezt követően Kende Ferenc az újvidéki Reggeli Újság kiadóhivatalát vezette. 1933 és 1937 között Szenteleky Kornél folyóiratának, a Kalangyának volt a társszerkesztője, Herceg János emlékei szerint „még a legendákat is ő szőtte Szenteleky alakja köré”, s hogy Szirmai Károly lett a Kalangya szerkesztője, ugyancsak neki tulajdonítható. A folyóiratban 1932-től 1938-ig maga is közölt elbeszéléseket, cikkeket és tanulmányokat.
Kende Ferenc 1940-ben a „noviszádi” Farkas-Dürbeck nyomda kiadásában megjelent Magyarokról magyaroknak című, a jugoszláviai magyarság társadalmi, gazdasági és kulturális szervezetlenségének okairól szóló tanulmánygyűjteménye egyik legfontosabb kiadványa a délvidéki magyarság kisebbség-történetének. Könyve Magyar szellem – kisebbségi szellem című tanulmányában – a Tanácsköztársaság egykori katonája – így foglalta össze a magyar nemzet történelmét: „A magyar faj tulajdonságait legjobban ezeresztendős államalkotó mivolta hirdeti.” Ezer esztendővel ezelőtt egy kis nép érkezett Ázsiából a Duna és a Tisza között elterülő pusztaságra, és a századok folyamán rengeteg megpróbáltatás árán, hihetetlen szívóssággal, rengeteg véráldozattal hazát teremtett magának a művelt világában. „Ez a kis nép, amely szakadatlanul világrészek vérzivataros ütközőpontján állott, hogyan maradhatott fenn és fejlődhetett volna, ha tulajdonságainak összességéből adódó jellem – a magában való rendíthetetlen hit, a kimeríthetetlen erő, a szívós kitartás – hiányoznék.” A történelmi Magyarország összeomlása után ilyen bátorító, lelkesítő sorokat csak a legkiválóbb gondolkodók írtak a kisebbségi magyar közösségek életéről és sorsáról.
(Forrás: Wikipedia – Múzeumi Antikvárium)
Annál meglepőbb volt a számomra mindaz, amit az 1909-ben Budapesten megjelent Kende Ferenc és Gömöri Gyula Petőfi világnézete című könyvében a nemzet költőjéről olvastam. (Gömöri Gyula személyére vonatkozóan nem találtam biztos adatokat, személye a homályba vész.) A kötet beköszönő, a Petőfi-probléma című tanulmányában a szerzőpáros hosszan kifejtette meglátását, miszerint a Marx Károly által megalapított új tudomány, a szociológia döntő mértékben segít megérteni a modern világ történéseit. Egyik érdeme, hogy a gazdasági élet törvényeinek megfigyelése után alkotta meg nagy forradalmi tanítását, a történelmi materializmust. Marx Károly tudománya, a szociológia „kiragadta az embert a lélektan boszorkánykonyhájából és cselekedeteit nem izolált jelenségeknek, nem a teremtő képzelet, nem tetszés szerint szabható erkölcsi erőnek tulajdonítja, vagy szabad akaratból következteti, hanem a gazdasági viszonyok, az életfeltételek és korok fejlődési fokait vizsgálva állapítja meg.” A szerzőpáros meglátása szerint a hivatalos történet- és életrajz-írók korábban a teológiai és a metafizikai meghatározottságukból eredően a lélektan végtelenül homályos, fölöttébb ingadozó talajára építették fel a társadalmak, és azok kiemelkedő alakjainak lényegi meghatározását. És amilyen ingadozó a talaj, amelyre építenek, olyan gyenge is annak minden pillére. A nemzeti tudományok képviselői öröklött gondolkodásukkal képtelenek voltak fölfogni a történelmi fejlődés lényegét, hiszen ismereteikben „a történelmi materializmus tanításáig elérni nem tudtak”.
Kende és Gömöri 1909-ben megjelent Petőfi világnézete című könyvük bevezetőjében úgy vélték, ez az alapvető oka annak, hogy az előző korok történetírói Petőfi Sándor alakjáról, költészetéről és egyéniségéről, minden törekvésük és igyekezetük ellenére sem tudtak „egységes képet adni”, ezért van az, hogy Petőfi költészete előttük „nagy ellentmondás maradt”. „Munkájuk meddőségének felismerése után megkönnyebbülve a »forradalmak istenének«, »felhők madarának«, »futó csillagnak« nevezték ki. Felcicomázták sok tündöklő, hamis és értéktelen külsőséggel, melyekkel elhomályosítják Petőfiben a küzdő, a gondolkodó embert.” Pedig a dolog végtelenül egyszerű: ha a történelmi materializmus szempontjai alapján közelítünk a kérdéshez, a költő alakja megmutatja igazi lényegét, és ezzel megszűnik problematikus mivolta. „Amidőn hát Petőfit vesszük vizsgálódásaink tárgyának, szakítunk a régi tudományosnak látszó tradíciókkal, és Petőfi megjelenését nem fogjuk izolált jelenségnek tekinteni, hanem megismerkedünk korának gazdasági, társadalmi, politikai életével, és az ezekből eredő eszmékkel” – fogalmazott a Kende–Gömöri szerzőpáros. Petőfi korának gyermeke volt, részese az ország szellemi életének, mi több: éppen azért vált ki a kortársai közül, mert helyesen ismerte fel az élet társadalmi determinizmusát, és öntudatra jutott benne korának forrongó, még kialakulatlan élete. „Gondolataiban egy csírában lévő osztály akaratának adott kifejezést. És ezért Petőfi működésében semmi más nem látható, mint társadalmának visszatükrözése.”
Kende Ferenc és Gömöri Gyula könyvének első, Gazdasági és társadalmi forradalom című tanulmánya élén a mottó a kommunista kiáltványból vett mondat: „Minden eddigi társadalom története osztályharcok története.” Nyilvánvaló tehát, hogy Petőfi Sándor sem a születésével kezdődik. „Születése csak az embert, az anyagot adta, eszméit és felfogásának eredetét azokban az időkben kell keresnünk, amelyek a XIX. század gazdasági viszonyait, eszméit és társadalmát szülték.” Mint írják: ma – 1909-ben! – amidőn a kis- és középnemesség már részese az uralomnak, „a nemzeti eszmét használja fel uralmának biztosítására és a forradalmi osztályok elnyomására. Amíg Petőfi idejében a nemzeti eszme, tehát a hazafiság a fejlődést szolgálta, addig ma reakciót jelent.” Meglátásuk szerint Petőfi valóban hazafi volt a maga korában, de a legnagyobb kegyeletsértés, ha Petőfi hazafiságát kiegyenlítik a mai hazafisággal. „Tehát, ha annak eldöntésére kerül a sor, hogy Petőfi eszméi melyik társadalmi osztályban élednek fel, úgy kétségtelen, hogy az egyetlen forradalmi osztály, a munkásosztály Petőfi eszméinek az örököse.” A Kende–Gömöri szerzőpáros szerint tehát Petőfi Sándor a proletár eszmeiség előharcosa volt. A könyv befejező sorai szerint „költészetében öntudatra jutott és kimagaslott korának az a nagy világnézete, amely szerint rövid úton, akár vér árán is, megteremthető a nagy földi boldogság, igazi emberi együttélés, általános jólét, szabadság, egyenlőség, kultúra és művészet. Ezek eléréséért küzdött hatalmas eszközével – a költészettel.”
Kende Ferenc és Gömöri Gyula Petőfi világnézete című könyvében nem esik szó Petőfi Sándor költői pályájáról, költészetének igazi értékeiről, alakja csupán eszköz a Marx Károly nevéhez köthető történelmi materializmus népszerűsítésében.
