A hajnal errefelé sziporkázó fényével köszönti az érkező vándort, s amint a vonat a Karsztokból az Adria felé kanyarodott, régi idők utasainak lelkes ujjongása csendült föl a szívemben, s megtalált a történelem is. Emlékeztem: Fiume 1776–1809, 1822–1848 és 1868–1918 között – kényszerű megszakításokkal ugyan, de mindig a magyar-horvát államszövetség rendjének megfelelően – közel száztíz évig játszott meghatározó szerepet a magyar nemzet történelmében. Az első korszakban IV. Károly, Mária Terézia és I. Ferenc törekvéseinek köszönhetően a XVIII. század végétől élénk kereskedelmi forgalmat bonyolított le, kapcsolatai a világgal rohamosan fejlődtek. Második korszaka a magyar reformkor idejére esett, amikor a korábban kiépített kereskedelmi kapcsolatoknak a nemzetgazdaság szempontok alapján történő, minél racionálisabb kihasználása volt a cél. Igazi virágkorát a horvát-magyar kiegyezés utáni fél évszázad idején élte, ekkor szinte újjáépült a város és a kikötő. S bár olaszok, horvátok és magyarok között nemzetiségi ellentétek mindig léteztek, az 1880-as évek elején végre minden oly reményteljesnek tűnt, mintha a gazdasági józanság fölébe kerekedett volna a nemzeti elvakultságnak, s a közjó szolgálatának szándéka legyőzte volna a pártos elfogultságot.
A vonat a hegyek felől érkezik Fiumébe. Hosszan, sok-sok kanyaron át ereszkedik le a lejtőn, hol kitárva, hol elrejtve a kék Adria csodálatos panorámáját. Mindössze néhány percig tart a csalóka játék, ennyi idő kell ahhoz, hogy a sziklák komor világából kibontakozzon a mediterrán táj, s ezt az utat – pannóniai utasként, a klasszicitás emlékezete alapján – a szépség újjászületésének is nevezhetném. 1873-ban épült meg a Budapest–Károlyváros vasút fiumei folytatása, s attól kezdve a magyar utazó a Karszt hatalmas kapuján át léphetett be a Quarnero elüsiumába. Az évek során csodára szomjas írók, kalandra vágyó gavallérok, tudós tanárok és lármás diákseregek szálltak alá a magasból a tengerparti ligetekbe, többnyire ugyanazzal az érzéssel a szívükben: a táj varázsa bizony megnemesíti a lelkeket. Kossuth Lajos – aki 1846 januárjában feltehetően még Trieszt felől érkezett Fiumébe – a por és sár „ragadalmaiból” szabadulva a teremtés hajnalával vélte magát szembe találni. S azóta csak sokasodtak az élményről beszámoló írások, s lett gazdag irodalma a magyar Adriának. Kiss Gy. Csaba szerint a magyar Fiume-irodalom nyitányát Jókai Mór 1883-ban megjelent Egy játékos, aki nyer című regénye jelentette, s ettől számíthatjuk a magyar Adria-irodalom kiteljesedését.
Teleki Domokos erdélyi tudós tanár 1796-ban megjelent Egynehány hazai utazások leírása Tót- és Horvátországoknak rövid esmértetésével együtt című könyvében azonban már pompás leírását adta a vidéknek. „Fiuma hegyek alatt fekszik tér helyen, éppen a tenger partján, amely feltöltve és faragott kövekből kirakva vagyon, egy törpe, hosszan nyúló falat formálván a víz ellen. A városnak egy részecskéje, különösen pedig annak kertjei egy völgybe vonulnak fel, amelyen keresztül a Fiuméra vize foly el, a tengerbe vévén útját. Azon hídtól fogva, mely e vízen általviszen, annak a tengerbe való kifolyásáig a partok kétfelől faragott kövekkel vagynak kirakva és azokon vascövekek béverve, úgyhogy a Fiuméra vize egy kis kikötőhelyet formál. Állottak is benn sok kereskedőhajók.” Lampérth Géza a Fiumei Estilap 1909. május 11-i számában megjelent A magyar tengerparton című versében így énekelte meg a várost: „Ott lenn délen, hol sziklamedriből / Az Adriába fut a Fiumára, / Van egy város, büszke jelzője ez: / A Szent Korona gyöngye és boglára.” Péchy-Horváth Rezsőt Az Adria mellől (Fiumei Estilap 1910. december 8.) című költeménye tanúsága szerint már lélekben is megérintette a tenger misztériuma:
Éj van. A tengeren elpihent a bóra
Sok ezüst holdfénycsík rajta táncot jár.
Nagy, mély titkát – sejtem – ilyenkor dalolja
Messze bent, valahol egy sápadt hableány.
1895-ben a Nemzet című napilapban jelent meg Tormay Cécile Lussin című novellája, a maga korában népszerű írónő azonban évekkel később, 1911-ben Emberek a kövek között címmel csodálatos regényt szentelt a táj és lakója konfliktusoktól terhes kapcsolatának bemutatására. A horvát Jella és a magyar vasúti pályaőr, Réz András eleve tragédiát sejtető szerelme magasan a tenger fölötti hegyekben, a Karsztok vidékén bomlik ki, és a föloldhatatlan ellentétek okán a száguldó vonatok gyorsaságával rohan a végkifejlete felé. „A leány felbámult a Jávorjére – olvashatjuk akkor, amikor Jella önmagát kereső útjait járja. – A felhős csúcsok között magányosan égett a nagy hegy a visszanéző nap tüzében. Lenn terjedt a fenyvesek sötétje. A tavaszi éjszaka nesztelenül, kúszva jött ki az erdőkből. A völgykatlan oldalán elfeketültek a szélgátak.” Amikor pedig a horvát lány és a magyar vasúti pályaőr olthatatlannak tűnő szerelme végzetesre fordul, a tragikus végkifejlet sejtelme is a természetben jelenik meg: „Kinn az erdőn már apró nesszel hullott le az érett málna az ágról. Az őrház előtt egy kék, olajos kendőn paszuly száradt a napban, és csörgött, ha szél érte.”
Az újkori magyar irodalom számára Herczeg Ferenc rajzolta meg a máig halhatatlan Adria-képet. Az 1905-ben megjelent Szelek szárnyán című naplószerű élménybeszámolójában oly feledhetetlen átéléssel festette meg a mediterrán táj szépségeit, hogy aki az őt követő évszázad során a Délre vágyott, az először az ő könyvét lapozta föl. „Sokan, nagyon sokan vagyunk ebben a szegény országtorzóban – írta a kései utód, Leidenfrost Gyula – akik a tengerimádók szektájába tartozunk, de csak keveset tudok, akik saját hajójukon bolyongták be a tengert.” Közülük Herczeg Ferenc vált a magyar vitorlázás valódi hősévé. A neves tengerkutató azonban arra is fölhívja a figyelmet, hogy az utat, amelyet a Sirály utasai a sirokkótól hajtva a hófehér habokon 1905 nyarának július–augusztus havában megtettek, azt tizenhárom évvel korábban, 1892-ben titokzatos utasaival egy másik vitorlás, a Kurul is befutotta. A hajót a XIX. század utolsó évtizedeinek egyik titokzatos kalandora, az 1847. április 22-én Pápán született Györök Leó – morcos morlák pillantások össztüzében – a buccari öböl egyik rejtett zugában építette, s első útjára a legkedvesebb barátait is meghívta. Közöttük volt Szinnyei József fia, Szinnyei Otmár is, aki 1892-ben Magyar lobogó alatt az Ádrián című könyvében számolt be az addig szinte teljesen ismeretlen dalmát tengerpart szépségeiről.
