Fiume lakosainak száma 1777 és 1810 között a gazdasági prosperitás nyomán folyamatosan nőtt, a négy évtized során – a napóleoni háborúig – 5312-ről 8958-ra emelkedett. 1822–1847 között, amikor a város közjogilag újra a Magyarországhoz tartozott, lakosainak száma 11.865-re gyarapodott, 1863-ra pedig elérte a 13.149-et. Ezt a kiegyezést követően egy elképesztő fejlődés követte: 1869-ben 17.884, 1880-ban 20.981, 1890-ben 29.494, 1900-ban 38.057, 1910-ben – gazdasági fejlettségének csúcsán – pedig 49.806 volt a lakosok száma. Ebben az esztendőben – Fest Aladár adatai szerint – a kikötőváros lakossága anyanyelve szerint a következőképpen oszlott meg: a 49.806 főből 24.212 (48,6%) olasz; 13.351 (26,8%) horvát és szerb; 6493 (13,0%) magyar; 2337 (4,7%) szlovén (és vend); 2315 (4,6%) német. A gazdasági érdekérvényesítés, a közösségi élet sokszínűsége, az intézmények működése és a kulturális élet gazdagsága tekintetében ez volt a fiumei magyarság fénykora. Baross Gábor, Jókai Mór és Szabó Lőrinc nevét ma emléktábla őrzi a környéken.
Kossuth Lajos 1846. január 27-én a városba érkezésekor a következő sorokat jegyezte a naplójába: „Tengerhez magyar, homokod porából s sarad ragadalmaiból! Tengerhez magyar! melynek viharába a brit költőnek ércszava szerint istennek képe tükrözi magát, melynek azúr homlokára ráncot nem írtak végtelen idők, mely olyan ma is, mint minőnek látta a teremtés első hajnala; melynek habhátán tízezer hajóhad nyomot nem hagyva hömpölyög tova, a míg e földnek vizenyős sarában nyomot hagy hátra minden gyáva nyúl!” És a magyar kormány 1868 után kiépítette a maga tengerpartját. Kertész Béla Fiume 1911 – Fiumei utmutató című munkájában megjegyezte: az immár szabad királyi város a kiegyezést követő években látványos fejlődésnek indult, a magyar kereskedelmi tengerészet és a kikötő tervszerű fejlesztése 1871 óta a magyar állam támogatásával történt, 1872-től 1907-ig az építkezési költségek 45,5 millió koronát tettek ki. „Ez időtől fogva lassanként a gőzösök a vitorlásokat mindinkább kiszorították, úgy hogy 40 esztendő alatt a vitorlások száma 386-ról 92-re csökkent, míg a gőzösök száma 1-ről 110-re emelkedett.” Magyarország a külfölddel való közvetlen kereskedelmi összeköttetéseket a tengeren kizárólag Fiumén át bonyolította le.
(Forrás: Mák Ferenc archívuma)
A város általam ismert eddigi legkorábbi leírása Teleki Domokos már idézett Egynehány hazai utazások leírása Tót- és Horvátországoknak rövid esmértetésével együtt (1796) című könyvében olvasható. A jeles erdélyi tudós elbűvölten járta az ódon falak övezte utcákat, s lelkesen állapította meg: „Fiumát mind fekvésire, mind magára nézve kellemes városnak lehet mondani. […] Utcái szélesek, egyenesek, kövezettek. A házak két-három emeletűek, nagyrészint egyformák, és némelyek közülök tekintetre méltó épületek. Az olasz építésnek egy jelét lehet észrevenni abban, hogy a házak teteji igen törpék és lenyomottak. […] A belső régi város, mely igen kicsiny, és amelyben régi házak és szoros utcák vagynak, régente kőfallal volt kerítve, de most azok helyett nagyobbára mind házak kerítik, neholott a régi falak fennállanak, valamint kapuk is. Ebbe a főtemplomnál más nevezetes épületet nem találnék. Ez is csak régiségéről és a köznépnél valamely csudaképről esméretes. A külső városban is vagynak sok régi épületek, de nagyobb része újakból áll. A városnak egy része a tenger partja mellett hosszan, de keskenyen elnyúlik, hol a tengernek feltöltött és kirakott partján szép sétálás vagyon: mulatság pedig az imitt-amott halászó seregecskét szemlélni, amely nagy hálóit, melyeket [a] hajóból a tengerbe mélyen bévetett, most, mikor már százonként gondolja a halakat bennek, mind a partról köteleknél fogva húzza, mind a hajóból, mely a háló után evez, annak a tengerből leendő kihúzását segíti s igazgatja. Egy félóra, sőt gyakran több is kell, míg a hálók a parton vagynak.
Ifjú Hegedűs Sándor Alakok a ködhomályban (1899) megjelent kötetének Torre Civica című fejezetében így foglalta össze mindazt, amit az utazónak a város múltjáról tudnia kell. A nevezett építmény a várfallal megerősített Fiume tenger felőli kapuja. A középkorban az ókori város falaira épült, a késő antik városkapuk mintájára. „A kapu felső ívéig barokk stílusú, I. Leopold (Lipót) és VI. Károly alakja látható, hálául, amiért bekapcsolták a kikötőt Ausztria kereskedelmébe. A XVII. századból ered a város címere, a kétfejű sas, melynek mindkét feje egy irányba tekint. A korsóból a Rečina vize folyik, Indeficiente (kimeríthetetlenül) a város hűségét szimbolizálja. 1650-ben I. Lipót adományozta a városnak.”
Porjesz József Fiume és Abbazia (1901) című munkájában azonban kellő tapintattal arra figyelmeztette a vándort, útja során el ne mulassza meglátogatni a közeli Abbázia tengeri fürdőt és climatikus téli gyógyhelyet: „Abbazia Istria keleti tengerpartján, az istriai hegység, az 1396 méter magas Monte Maggiore lábánál fekszik, mely a fürdőtelepet a különböző légáramlatok ellen kellően védi. A gyógyhely részben közvetlenül az Adriai tengerparton, részben az elterülő hegylánczon épült, aminek következtében a fürdővendégek úgy a tengerparton, mint amint a bóra ellen teljesen védett magaslatokon tartózkodhatnak.” Hozzátette: Abbáziában a fürdőidény egész éven át tart.
Kimeríthetetlen a magyar Fiume- és Adria-irodalom. Dalmady Győző a Fiume 1882. július 15-i számában megjelent Fiume (1868) című költeményében a várost a tenger valamennyi csillogó gyöngyszeménél tündöklőbbnek látta, amikor így fogalmazott:
Sok gyöngy van a tenger mélységében,
De a tengernek egy se kell;
Odafekszik lábadhoz szépen,
Fiume! és rád figyel.
[…]
Ezer sebből vérzik az ország,
Hűsége meg nem törhetett…
De szívesen megy tanulni hozzád
Hűséget, kitartást, hitet.
Dégay Kálmán A magyarkanizsai községi polgári fiúiskola értesítője az 1904/1905. tanévről című kiadványban megjelent Fiumei kirándulásunk (1905) című élménybeszámolójában arról írt, szép magyar hazánkat az tudja igazán megszeretni, aki látta e földnek pompás tájait, a fenséges Tátra égbe meredő szikláit, csillogó tavait, Erdély történeti nevezetességekkel megáldott gyönyörű vidékeit, az Alduna sziklafalai között útját kereső folyó habzó rohanását, s látta a magyar tengerpartot csillogó víztükrével, régi idők emlékeit őrző kikötőinek színes forgatagával. A vándornak a magyar tájakon megerősödik szívében és lelkében a hon iránti szeretet! Így volt ez évszázadokkal ezelőtt, s így van ez ma is. A Magyar Tenger pompája pompás irodalmat teremtett.
