Kilencven évvel ezelőtt, 1933. augusztus 20-án halt meg Szenteleky Kornél író, költő, irodalomszervező és folyóirat-szerkesztő, a Trianon után megalakult új délszláv államhoz csatolt délvidéki magyar irodalom újjászervezésének egyik legelszántabb harcosa. Életével és fáradhatatlan munkájával Szenteleky a közössége sorsával azonosuló, a közössége jövője iránt mélyen elkötelezett, cselekvő írástudó küldetésének nagyszerű példáját mutatta meg, s ezzel a maga korában követhetetlenül vakmerőnek, később pedig – az osztályharcok idején – nemzeti elkötelezettségével idegen érdekeket és idegen ideológiákat sértő módon szektásnak bizonyult. Azzal, hogy szellemi programot hirdetett a királyi Jugoszláviában kisebbségi sorsba került magyarság számára, egyszerre vált elfogadhatatlanná az uralomra jutott nemzet politikuma és az aktuálpolitikát kiszolgáló nemzettársai számára.
Pedig semmi sem állt távolabb az ifjú Szenteleky Kornéltól, mint az idegen állam hatalmi arroganciájával szembeni közdelem mindennapi megpróbáltatásainak a vállalása, a magyar írásért való szakadatlan küzdelem politikumtól sem mentes viaskodása. A budapesti medikus első írásai az 1910-es években A Hétben és az Új Időkben jelentek meg, ifjúkori versei, színes karcolatai és kritikái a szépségkultusz jegyében születtek. „Hiszed-e drága / hogy eljön a dél, a zenit, a csúcs / hogy eljön egyszer a magasztos csend, / amikor angyalokkal és istenekkel / társaloghatok?” – kérdezte egyik korai versében (Hiszed-e drága). Szüntelenül a nagy útról, a végtelen utazásról álmodott, melynek során megszerezhet magának minden szépséget, és birtokába vehet minden kellemet. „Mint tiszta tengerbe hullajtott drágakő” – néz vissza határtalan derűvel a világra (Giorno dei morti), holdas éjszakák titokzatos lagúnáinak csábításáról dalol (Bárkaút az éjszakában), s mindig-mindig az istenekkel társalog (Az Olimposz alatt) –, akkor is, ha Éváról álmodik a paradicsomban, s akkor is, ha Leopardit szólítja meg évszázados messzeségből. Mintha az ifjú Szenteleky csak a lelki magaslatokon tudna élni, mintha semmi köze nem lenne a köréje szerveződő világhoz; képzeletében a vízhordó szamár is a Királyok Völgyében cipeli a terhét (Barátom a szamár).
(Forrás: Mák Ferenc archívuma)
Rettenetes lehetett a számára a világháborút követő változások okozta új körülmények felismerése nyomán született kijózanodás – írói és emberi lehetőségeinek az átértékelése. Szülőföldjén az 1920-as évek közepén tekintett először szét maga körül, évekbe tellett, mire számba vette élete drasztikusan leszűkült határait. A szépség imádatát ugyan továbbra sem adta föl, de ettől kezdve világlátása határozottan kétpólusúvá vált: továbbra is csábították őt a szépség misztériumai, de érzésvilágának eredendő meghatározója lett a röghöz kötöttség kényszere, s a kényszer nyomán született fájdalom. A szépség varázsa ettől kezdve összeforrt a menekülés képzetével: „riadt patkány módjára / kiosonok a házból, / és a kék ködben kilopózom az állomásra” – írta oly jellemzően az Éjjeli menekvés című, 1928-ban született versében. S hogy ez nem csak a költői látomások egyszerű kivetítése volt, arról az írótársaihoz küldött levelei is tanúskodnak. „Végre írhatom a boldog és biztos szót: utazom. Holnap hajnalban indulok, csütörtökön Rómában leszek, szombaton Taorminában” – írta 1929. március 18-án Csuka Zoltánnak címzett levelében. Ez volt az utazás, amelynek nyomán megszületett az Isola Bella című regénye. Szicíliai útját követően 1929. május 14-i levelében Draskóczy Edének írta Óbecsére: „Szeretném megírni ezt a káprázatos Izola Bellát mely boldogan ragyog a szürke élettengeren s valószínűleg meg is fogom írni, csak felszabaduljak az első depresszió alól, mely itthon rámborult és megbénította hívő, alkotó és élnivágyó kedvemet.”
Szenteleky Kornél szimbólum-világában különös szerepet kapott az ákác, amely satnya ugyan és nyiszlett, de szívós és elpusztíthatatlan, nem magasodik ugyan az égig, de daccal néz szembe minden megpróbáltatással. Erdő nem védi az ákácot, s tündért sem látott még soha, magánya a megtestesült árvaság. Röviddel halála előtt, 1933-ban született Ákácok az őszben című versében a csenevész fa a sorsa jelképévé nőtt:
Állnak az ákácok, bús bácskai őszben
kopaszul, szegényen, s türelmesen állnak,
szél rázza fejüket, fejsze csap húsukba.
Nincs épp jó sora az ákácfáknak.
Állnak csendben, árván a csatorna mentén,
állnak szerteszórva a Tisza vidékén,
ákác-bánatokról sír zörgő harasztjuk…
Fanyar ákácfüstöt fúj a zsellér kémény.
(Forrás: Mák Ferenc archívuma)
Ugyanabban az esztendőben, 1933-ban huszonhat délvidéki író elbeszéléseit gyűjtötte kötetbe Ákácok alatt címmel. „A tájkép alig változik – írta a miliőről, ahol az elbeszélések születtek. – Egyik helyen erősebb a búza, másutt silányabb, de mindenütt búza, kukorica, a lankásokon, a homokos területen szőlő, az országutak mellett nyiszlett eperfák, a csatornák és folyók mentén szegényes, szomorú ákácok.” Egy történelmi távlatoktól, legendáktól mentes, végsőkig racionalizált világ kellékei és jelképei ezek a satnya fák, egy világé, amely látszólag elveszítette varázsát, elveszítette erejét és hitét, már annyira sem becsüli magát, hogy vigasztalanságában jövőt álmodjon. Ezen a talajon kell a bácskai írónak megkapaszkodnia, az ákáchoz hasonlóan „gyökeret kell ereszteni, színt kell vallani, új embert, új világot kell teremteni hittel, lelkes képzelettel, de mindig a pozitívumba kapaszkodva”. Szenteleky szerint az írónak rá kell mutatni a társadalom fekélyeire, a lázító igazságtalanságokra, azokra a gonosz akadályokra, amelyek lehetetlenné teszik a jobb, a tökéletesebb élet kiteljesedését. Az író már nem lehet többé a közönség puszta szórakoztatója. Az írástudó a holnap elhivatott építője. S aki közösségének jövőt épít, az nem tagadhatja meg a földet, az időt, amelyen és amelyben építeni kötelessége. Lám, ama siracusai „építő szellem”, az értelmes célt kereső lélek végre hazatalált; Szenteleky Kornél a helyi adottságok és színek irodalmi és művészeti megjelenítésében az egész délvidéki magyar írótársadalom számára kínált programot, megszólalásuk fórumának pedig felajánlotta folyóiratát, a Kalangyát.
