Ismeretekben elbűvölően gazdag kötet Lőkös István irodalomtörténész, szlavista, Zbogom, Zagrebe – Isten veled, Zágráb – Horvátországi emlékeim (2022) című könyve, amely Fiume tekintetében is bőségesen szolgáltat ismereteket. Az egykori egyetemi tanár 1962-es első zágrábi útja után több mint negyven éven át – hol ösztöndíjas kutatóként, hol egyetemi tanárként, hol tudományos tanácskozások résztvevőjeként – szinte folyamatosan jelen volt a horvát tudományos életben, s a legkiválóbb tudósok társaságában – olykor Miroslav Krleža asztalánál – gyarapíthatta a horvát népről, annak történelméről, sorsa alakulásáról szerzett ismereteit. Nem csoda, hogy a Zbogom, Zagrebe – Isten veled, Zágráb című kötetében összefoglaltak az újdonság – a volt Jugoszlávia magyarság esetében nem egyszer a döbbenet – erejével hatnak az olvasóra.
Torre Civica, a fiumei városkapu – „A kapu felső ívéig barokk stílusú, I. Leopold (Lipót) és VI. Károly alakja látható, hálául, amiért bekapcsolták a kikötőt Ausztria kereskedelmébe. A XVII. századból ered a város címere, a kétfejű sas, melynek mindkét feje egy irányba tekint. A korsóból a Rečina vize folyik, Indeficiente (kimeríthetetlenül) a város hűségét szimbolizálja. 1650-ben I. Lipót adományozta a városnak.” (Hegedűs Sándor: Alakok a ködhomályban, 1899) (Fotó: Mák Ferenc)
Számomra a legmeglepőbb élmények egyike Masuranich János, Ivan Mažuranić magyar kötődéseinek részletes bemutatása volt. Lőkös István magyar irodalomtörténészként 1965. október 8–9-én résztvevője volt a Matica hrvatska által szervezett – a Smrt Smail age Čengića (Csengics Szmail aga halála) című epikai remekmű szerzőjének – Ivan Mažuranić emlékének szentelt tudományos tanácskozásnak. A tanácskozás egyik meglepetését Mažuranić – eddig ismert – egyetlen fönnmaradt magyar versének a megismerése jelentette. A költeményben a tengermelléki Novi Vinodolból származó horvát diák, Masuranich János a fiumei gimnázium diákjai nevében köszönt el Fiume kormányzójától, Ürményi Ferenctől, akit feladatai visszaszólítottak a magyar fővárosba. Lőkös István kiemelte: a fiatal diák a fiumei gimnáziumban a Dante-fordító, egy Görög római Mithológiai zsebkönyvet „kompiláló” tanár, Császár Ferenc óráin tanult meg magyarul. A Búcsúbeszédhez fűzött megjegyzésből kitűnik a vers ihletforrása is: „Nagyméltóságú, Méltóságos és Nagyságos Ürményi Ferencz Urat, Csász. Kir. Kamarást, Valós Belső Titkos Tanácsost, Fiume Szabad Kikötő és Város, ʼs az egész Magyar Tenger Part Kormányzóját; Fiume ʼs Buccari Szabad Tenger-kereskedői Városok Polgári Kapitányát ʼs Katonai Commendánsát Ő Exellentiáját, az 1832-iki Ország-gyűlésre indultakor fiúi tisztelettel üdvözlé a Fiumei Kir. Gymnasiumban Magyar Nyelvet tanuló ifjúság.” Ilyen minőségében fölöttébb tanulságos a költemény teljes szövege.
Már-már elhagyod a szélvészes Adriát
Hullámait, meredek partjait elhagyod,
ʼS örvendezve sietsz aʼ Haza szent ügye ʼs
Fejedelmünk szava merre int.
Mellyik védgenius mentse meg utadat?
Mellyik Sors vagyon a mély Duna telkire?
Nem, nem kételkedem: – a Rények, az istenek
Jóltévő keze pártfogás.
Valljon földre terült Trója alól jövő
Elmés Aeolidest elragadták-e az
Éneklő Sirének? – vagy haragos Juno
Aeneast megalázta-e?
Rendíthetetlen aʼ rény: – tengeri sziklaként
Áll, vesztére midőn aʼ feketés borúk
Felkelnek, ʼs mosolyog hallva miként riad
ʼS harsog dúsan az égisark.
Menj! S terjeszd kegyesen ritka malasztidat
Onnét, ʼa hova im öszvesereglenek
Szent hővel teli aʼ szittyai Minosok,
Áldást hintni honunkra menj!
Rényed lesz vezetőd! – menteni éltedet
Keggyel fogja Hazánk Istene: érte mi
Buzgón esdeklünk, míg szelíd arczodat
Ismét látja e vidék!
Lőkös István nem leplezett elragadtatással méltatta a költemény aszklepiádeszi strófáinak „metrikusan kifogástalan” sorait. A verset érezhetően a homéroszi toposzok ismerete, a klasszicista alkalmi költészet motiválta, mindamellett tapinthatóan jelen vannak az óda rekvizitumai is. Mindamellett a költeményben elevenen él a magyar nyelvújítás emléke is: az erény szavunk a Kazinczyék alkotta alakváltozatban Rény-ként szerepel. Lőkös István szerint a „fiumei” „horvát-olasz” identitású vinodoli diák „meglepő magabiztossággal kezelte a kor magyar költészetének kellékeit”. A magyar irodalomtörténész úgy vélte: „a teljes Mažuranić-oeuvre-ben is körvonalazódni látszik a horvát irodalomban szinte folyamatosan kitapintható croato-hungarus tudat”. Úgy vélte, Ivan Mažuranić – a szlovák Pavel Országh-Hviezdoslavval, a szerb Veljko Petrovićtyal, a román Liviu Rebreanuval együtt – ama közép-európai szerzők sorába illeszkedik, akik – más-más korban ugyan – magyar nyelvű művekkel léptek a Parnasszus felé vezető útra. „Ott munkál bennem a feltevés – hangsúlyozta Lőkös István –: a narodni preporod, a horvát nemzeti ébredés több képviselőjénél is domináns magyarellenesség (Ljudevit Gaj, Bogoslav Šulek) korántsem sajátja minden preporoditeljnek (nemzetébresztőnek).” A Krležával éveken át folytatott beszélgetésekből egyebek mellett az is kitűnik, a határozottan magyarellenes, szláv összefogást hirdető illír mozgalom hívei mennyi kárt okoztak a horvát gondolkodásnak, a horvát nyelvnek és irodalomnak. Krleža szerint: „Amikor ma az illír kérdésről patetikusan beszélünk, úgy vélem, nem kellene megfeledkezni arról a kaj-ča nyelvi körről, amelyet a mi illírjeink hulladékként dobtak ki az ablakon. Egy irodalmi nyelv sírja felett, amely már háromszáz esztendeje holtan fekszik előttünk, ennek az áldozatnak teljes nagyságát csak úgy tudjuk megbecsülni, ha ennek a ma lényegében teljesen ismeretlen, és teljesen durván félrelökött irodalmi tradíciónak megadjuk a végtisztességet.” Egyike ez azon meglátásoknak, melyeket Jugoszlávia fényes korszakában bölcsen elhallgattak az ifjú nemzedékek előtt.
