Napsugár, Gyöngyharmat és Bajazzo

A Délvidék neves családjainak – a Vojnitsok, a Fernbachok, a Karátsonyiak, a Hertelendyek és a velük együtt a Bácska és a Bánát népeinek fölemelésén, javaik gyarapításán munkálkodó nemes családok – története régen kihullott magyarságunk emlékezetéből, a Lelbachok emlékét is mindössze a szabadkai városháza sarkáról jól látható Vojnits–Lelbach palota – építészeti meghatározás szerint „a francia reneszánsz és a velencei gótika stílusában épült” –, a magyar polgári világ egykori pompája őrzi. A Magyarországhoz visszacsatolt Délvidéken ebben a házban születhetett 1942. július 7-én Lelbach Gyula. Két évvel később, 1944-ben azonban a családnak a betörő partizánok bosszúja elől menekülnie kellett, s a rokonságához tartozó Nagybaconi Nagy Vilmos, egykori honvédelmi miniszter segítségével jutottak Budapestre. Lelbach Gyulának keserves időkben kellett magának egzisztenciát teremteni. Ahogyan egyik életrajzában olvasható: osztályidegen származása és családjának a Délvidékről történt kényszerű távozása vezették arra, hogy fiatal korától kezdve gyűjtse famíliája történetének adatait. Ahogyan ő fogalmazott: a kimeríthetetlenül gazdag családi emlékek, hagyományok és irattári anyag késztették arra, hogy könyvek sorát jelentesse meg a „mostohán kezelt Délvidékről”. Így került sor olyan jelentős történeti munkák megírására, mint a Romba dőlt világ – Képek és történetek a Délvidék múltjából (2008) – melyre Podhorányi Zsolt, a Mesélő délvidéki kastélyok (2020) című könyv szerzője mint „az egykori Délvidék történetének egyik alapművé”-re hivatkozott –, A világjáró földesúr – Vojnits Oszkár élete és vadászkalandjai (2009), A bácskai katonacsaládok története (2011), és legutóbb a Telivérek, ménesek, lóversenyek a Délvidéken (2023) című munkája.

A Lelbach a források szerint német eredetű család, Hans Georg Lölbach 1659-ben született Heidelbergben, unokája Lelbach György a XVIII. században Cservenkán szerzett birtokot. A családi vagyon alapjait Lelbach Konrád (1780–1861) rakta le, hosszú élete során a család a dúsgazdag földbirtokosok sorába emelkedett. Vagyonukat kereskedelemmel szerezték, kiváló minőségű gabonát szállítottak hajókon német földre, a Ferenc-csatornán utaztak föl egészen Würtzburgig. Lelbach Ádám (1809–1889) a XIX. század közepén a Monarchia egyik leggazdagabb nagybirtokosa volt. Lelbach Gyula szerint sikerét annak köszönhette, hogy a kissárosi Kiss József (1748–1813) által megépített Ferenc-csatornán tizenkét hajóból álló flottájával szállította a felvásárolt terményeket Ausztriába. Egy 1877. évi kimutatás szerint flottájával a Ferenc-csatornán 24.500 tonna terményt szállított.

Latinovits Géza bácskai földbirtokos, országgyűlési képviselő a zombori Bácska 1897. április 30-ai és május 4-ei számában megjelent Vízi kirándulás a Ferenc-csatornán – Zombortól Ó-Becséig című írásában „kedves megyénk egy áldott részén” tett utazása során szerzett élményeiről számolt be. „A csatorna-társulat azon van – írta Latinovits Géza –, hogy az öntözési rendszert meghonosítsa a vidéken.” Aki élni tud Kiss József alkotásának előnyeivel, az akár fel is virágoztathatja a gazdaságát. Láthatóan ezt tette „a szorgalmas és vagyonszerző Lelbach-család” is, melynek terebélyes gabonaszállító hajói Cservenkánál a csatorna jobb és bal partjánál várakoztak a rakodásra. Az egyik hajón Lelbach Konrád személyesen felügyelte a gabona berakását. Lelbach Ádám fia, Lelbach Konrád János, Ádám és Péter testvéreivel a kereskedelem mellett méneseket is alapítottak, s főleg a lovasság számára tenyésztettek lovakat. Lelbach János, 29 éves korában1860-ban alapította meg kúlai ménesét.

Az ő történetükről is szól Lalbach Gyula Telivérek, ménesek, lóversenyek a Délvidéken című munkája. „Összeállításomat főleg a Délvidéken élő és a lovassportot kedvelő olvasók részére készítettem. Úgy gondolom, hogy a különböző időszakokban létesített délvidéki ménesek történetét talán érdemes felidézni, hiszen ez is gazdagíthatja, színesítheti a Délvidék lassan-lassan feledésbe merülő, de hazánk történetét is befolyásoló múltját. A ménesek történetét kiegészítettem az alapító családok történetének ismertetésével, hogy azok múltja se merüljön feledésbe” – írta könyve beköszönő soraiban a szerző. Munkáját olyan jeles történeti kiadványok előzték meg, mint Podmaniczky Gyula Magyarország állami és magánménesei (1903), és Halász György Telivérek (1943) című könyve.

Szép emlékű Széchenyi István volt az első, aki utazásai során felismerte a lótenyésztés és a lóversenyzés jelentőségét, gazdasági fontosságát. 1815 októberében tett első angliai útja alkalmával naplójában a következőt írta: „Angliának három dolga van, amit meg kell tanulni, az alkotmány, a gyáripar és a lótenyésztés.” Széchenyi István 1816-ban már megalapította a maga ménesét. 1821 nyarán ismerkedett meg Wesselényi Miklóssal, aki ugyancsak kiváló lótenyésztő volt. A Közép-Bánság keleti részén, Zsombolyán élő Csekonics János 1832-ben kezdte el a telivérek tenyésztését. Gróf Batthyány Gusztáv, Békés vármegyében, gróf Wenckheim József – Jókai Mór róla mintázta az Egy magyar nábob regényének főhősét – és gróf Sándor Móric ugyancsak a lelkes lótenyésztők sorába tartozott.

A délvidéki Rohonczy család a XVIII. század eleje óta meghatározó szerepet játszott a Monarchia hadtörténetében. A családtörténet Rohonczy Páltól indult, két fia – Pál és György – a magyar politikai életben is szerepet játszott, Rohonczy Lipót részt vett a magyar szabadságharcban, Aradon kötél általi halálra ítélték, de 1850-ben kegyelmet kapott, és visszavonult törökbecsei birtokára. Lelbach Gyula hangsúlyozza: a Rohonczy famíliában hagyományos volt a katonáskodás, és így a lovak szeretete is, hiszen „a katonáskodó Rohonczyak története az évszázadok során a háborúban, a csatamezőkön, illetve a béke időszakaiban is annyira összefonódott a lovakkal, hogy egymástól szinte elválaszthatatlanok voltak. A családból kétségtelen, hogy Rohonczy Lipót és fiai, Aladár, Ödön és Gedeon voltak nagy kedvelői a lovaknak.”

A Telivérek, ménesek, lóversenyek a Délvidéken című pompásan illusztrált történeti munka szerint a törökbecsei Rohonczyak mellett, a Lelbachok zobnaticai és kúlai, a Vojnitsok zobnaticai és roglaticai, a Sinkovits család almási, és a csantavéri Törley család zobnaticai ménese volt országosan is ismert. Dungyerszky Bogdán óbecsei kastélyát is Fantaszt lováról nevezte el.