Ausztriában és más nyugat-európai országokban megfordult ismerőseim mesélik, hogy az EU tagállamok nagyvárosaiban már nem lehet harangszót hallani, a brüsszeli „NGO-k, nagyvállalatok, médiaközpontok, gyanús szakértők és szélfútta akadémikusok” által diktált globalista-liberális politika szerint a kereszténység e hangos megnyilvánulása sérti a migránsok önérzetét (?), vallási meggyőződését (?), otthonérzetét (?), komfort-álmait (?). Erre az én kézenfekvő válaszom: akkor viszont ott kell maradni, ahol nem zavarja őket a harangszó, ahol nem kell évszázados katedrálisok pompás tornyainak árnyékában sorban állni az anyagi-szociális segélyekért. Nota bene: Afrika sivatagainak peremén, vagy Ázsia mocsarainak szélén nem kell lármás tüntetéseken felvonulva tiltakozni az európai hagyományok ellen.
Mostanában garmadában érkeznek hozzánk az évezredes keresztény-európai hagyományok felszámolásának szándékáról szóló hírek, és ez engem módfelett elkeserít. Még elevenen élnek bennem az egykori kommunista világ kényszerei nyomán támadt félelmek, amit a közelünkben zajló háború, a „művelt Nyugat” háború-pártisága és militáns elkötelezettségének lármája csak elmélyített a lelkemben. Az újságok címoldalán ostoba bürokraták mámoros vigyora vérontásra buzdít, és még azt is börtönnel fenyegetik, aki titokban keresztet vet magára.
Ismereteim szerint hasonló rémülettel tekintett a világba legkiválóbb tanítóim egyike, Babits Mihály is. Az „Engem nem látott senki még” című Babits olvasókönyv II. kötetében 1938. május 15-ei keltezésű, A tömeg és a nemzet című feljegyzésében arra panaszkodott, hogy már nem érzi magáénak a mindennapi élet közösségi gondjait, úgy érzi, a témák színvonala egyre süllyed, nem érzi, hogy köze lenne hozzájuk. „Nem a nemzetről van többé szó, csak osztályokról, fajokról, pártokról. […] Itt fajok és osztályok küzdelme folyik, amelybe én nem állhatok bele, mert nem állok sem faji, sem osztályalapon. A tempót egy barbár kor irama diktálja, amely nem az én korom. Én még egy régibb szellemi korból jöttem, mely előtt a legszentebb kapocs a nemzet kapcsa volt, szellemi kötelék. Ez a kor megveti a szellemet és a szellemi kapcsokat.”
Babits az Elfogy a magyarság? című, a Nyugat 1933. október 1-jei számában közzétett írásában a náci ideológia térhódítása, és a nagy német tenger áradásának láttán a magyarság elpusztulásának veszélyei felett töprengett. Hatalmába kerítette a félelem: ha nem talál támaszt magában és maga körül, Szent István népe nyomtalanul eltűnik a történelem színpadáról. „Kihaltak az ógörögök, a rómaiak, de emléküket, kultúrájukat fenntartotta az irodalom, a tudomány; a lelkük tovább él – írta Babits korábban soha nem tapasztalt félelmének is hangot adva. – A mi kultúránkat nem tartja fenn semmi. Sem politikai szimpátia, sem egy rokon nép érdeklődése, sem tudományos kíváncsiság nem fog közeledni emlékünkhöz. Ha meghalunk, a lelkünk velünk hal meg. Irodalmunk, szellemünk minden alkotása, mindaz, amit tettünk és teremtettünk, hallhatatlan műveink halhatatlansága eltűnik, mintha sohasem lett volna.” A Halálfiai című regény alkotója írásaiban rémülten nézett szét maga körül, s vette számba a Hunyadiak korának virágzó irodalmától és fényes történelmétől kezdve a magyar reformkor Kazinczy és Kölcsey írásaiban megfogalmazott humánus üzenetein át Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Arany János nemzetféltő és nemzetnemesítő elkötelezettségéig mindazt, ami támaszt adhat a léleknek. Szellemi épülése láttán írhatta a pályatárs, Joó Tibor A nemzetnevelő című tanulmányában: Babits Mihály gondolkodása úgy volt egyszeri, sajátos és új, hogy a régiből, az évszázadok és évezredek során megfogalmazottakból és elmondottakból megőrizte a legértékesebbet, s hogy ebben az értékeket kiemelő szellemi magatartásban találkozott a nemzeti és az európai humanizmus gondolata. S hogy találkozhatott, azt keresztény hite és meggyőződése tette lehetővé. „Mert az ő humanizmusa keresztény humanizmus volt.” És őt még bátorította a harangszó is – teszem hozzá én.
Magyarság és európaiság Babits Mihálynál a keresztény erkölcsiség vállalható értékeiben forrt egybe, s a kölcsönös feltételezettségek felismerésében rejlett írástudói üzenetének a titka. Szellemi habitusa kiteljesedésének lényegét a keresztény gondolat elmélyülése jelentette. „Pogány szépségektől keresztény mélységekig vezetett Babits Mihály költői útja” – írta róla Kárpáti Aurél A küldetését holtig vállaló című, megindítóan szép tanulmányában. S aki a babitsi titokhoz közelít, annak a szépségeszme „humanizálódásának” folyamatait követheti nyomon, azt a folyamatot, ahogyan a klasszikus szépségeszme – a sorsélmények nyomán – egyre markánsabban telik meg általános emberi sorskérdésekkel, s egzisztenciális telítettsége folytán morális súlyt kap. A morális felelősség érzete azután a vállaira rakja a nemzeti gondok legsúlyosabbjait is. „Az én szolgálatom – írta Babits Mihály Tömeg és nemzet című bölcseleti írásában –: megőrizni népem legtisztább erkölcsi hagyományait, nem engedni, hogy az igazság szelleme elavuljon. A kezdődő barbárság lármája közt ébren tartani a lelkiismeret sajgó nyugtalanságát. Megóvni egy jobb idő számára az emberiség megvetett eszméit, a szellem és a szabadság tiszteletét. Ezek a nemzet igazi szentségei. Ha őket az áradat prédájául engedjük, micsoda anyagi előny vigasztalhat? Akkor talán többé nem is nemzet a nemzet. (Csak tömeg, vagy állam.) S minden bizonnyal nem magyar a magyar!”
Ezért forrhatott egybe gondolkodásában és világszemléletében – de lírájában is – az európaiságunk humánuma a magyarság humánumának nagy üzenetével. A klasszikus Európát megajándékozta a magyarság legtisztább szellemével, a nemzet előtt pedig megnyitotta az európaiság távlatait. Mert végül is a babitsi tanítás lényege az általános emberi, a nemzeti és az egyéni sorskérdések egymást hevítő, izzó hármasságának együttesében rejlik, miközben gondolatai befutották a létezés történelmi örökségétől a jelenben őrzött és ápolt humánus értékek realitásain át az emberi életünk szép emlékezetéig vezető gondok ösvényeit.
Babits Mihály volt az, aki a véres második világháború előtti évek Magyarországán megtalálta az európai hagyományokon megnemesült nemzeti gondolat lelket és szellemet építő hatalmát. Tette ezt talpig harangzúgásba öltözve.
Nyitókép: Botladozunk a vörös csillagoktól a sárga csillagokig (Fotó: istockphoto.com)
