Óh, hány fiat vesztett! mennyi vagyonát
taposták szét talpas, süket katonák!
idegenné zárták tőle legjobb otthonát.
(Babits Mihály: A Gyémántszóró asszony)
A megszállt területeken lévő nagybirtokokra vonatkozó jugoszláv agrárreform – jellegében jogfosztó – kormányrendelet jóval az 1920. június 4-i trianoni békeszerződés aláírása előtt, 1919. február 25-én jelent meg, végrehajtását pedig az 1920. február 12-én kiadott 2119. számú királyi ukáz az újonnan felállított agrárreform-minisztériumra bízta. A rendelet tulajdonképpen a szerb minisztertanácsnak a Korfu szigetén 1917. február 28-án 200. szám alatt megfogalmazott határozatán alapult, amely kimondta: „minden dobrovoljac, aki a szerb hadseregben az ellenség ellen küzd a háború végéig, 5 hektár termékeny földet fog kapni letelepedésre”. Prokopy Imre, aki a földreform 1931-ben történt hivatalos „lezárásával” szinte egy időben készítette el A jugoszláv agrárreform (1933) című, lehangoló összefoglalóját, rámutatott: ha az agrárreform megmaradt volna az eredetileg meghirdetett keretekben, úgy az említett jogcímen támaszható földigény a magánbirtok, a jogrend és a törvényesség komolyabb sérelme nélkül is kielégíthető lett volna. A háború befejeztével ugyanis 10–12 ezer frontszolgálatos katona földigénye összesen 60.000 hektár szántóföld kisajátítását jelentette, amit az ószerbiai területeken érvényesített földújraelosztással is kielégíthető lett volna.
Hogy a dobrovoljacoknak szánt földjuttatásokkal is igen súlyos visszaélések történtek, bizonyítja Slavko Šećerov – Bácska és Bánság 1919–1921 közötti agrárreformügyi kormánybiztosának – 1928. április 28-án megfogalmazott követelése: a már a nemzetgazdaságot is fenyegető visszaélések kiküszöbölése és a jövőben történő elkerülése érdekében a Honvédelmi és Haditengerészeti Minisztérium a Hivatalos Lapban tegye közzé a „szaloniki harcosok” (dobrovoljacok – M. F.) hivatalos névsorát. Véleménye szerint csakis ily módon lehetett volna elejét venni a birtokszerzés terén tapasztalható mérhetetlen korrupciónak és a jogtalan előnyszerzésnek. Az 1919. február 25-iki rövid, mindössze hét szakaszos, alapvető kormányrendelet úgy rendelkezett, hogy a Szerbek, Horvátok és Szlovének Királyságának területén lévő összes nagybirtok – egy később pontosítandó és kidolgozandó kártalanítás ellenében – kisajátításra kerül. Dél-Magyarország megszállt területei ekkor még a demarkációs vonalon belüli térségnek számítottak, ahol a fegyverszüneti megállapodás értelmében a polgári közigazgatás a magyar kormány kezében maradt, a jugoszláv kormány nevezetes rendelete 9. §-a azonban kimondta: földet kapnak „azok az állampolgárok, akik földműveléssel foglalkoznak s akiknek vagy egyáltalán nincs, vagy nincs elegendő földjük, mégpedig legalább annyi, amennyit családtagjaikkal megművelhetnek. A rokkantak, a harcosok özvegyei és árvái, a hadviseltek és a dobrovoljacok elsőbbséget élveznek a földosztásnál.”
Prokopy Imre szerint „dobrovoljacok alatt azok az Osztrák–Magyar Monarchia területéről származó szerb, vagy általában délszláv nemzetiségű katonai vagy polgári személyek értendők, akik a világháború során Szerbiába való átszökésük, vagy pedig hadifogságba kerülésük után mint önkéntesek beléptek a szerb hadseregbe”. Ezzel magyarázható, hogy az egykori Bács-Bodrog és Torontál vármegyék területére, a Bácskába és a Bánságba zömében Bosznia-Hercegovina területéről érkeztek földigénylők, bár számuk nem sokkal haladja meg az ószerbiai és montenegrói földigénylők számát.
A 2119. számú királyi rendelet 11 §-a kimondta, a kisajátított földekért járó kártalanítást, annak nagyságát és kifizetési módját utólagosan, külön törvény fogja megállapítani. A 12. §. rendelkezése szerint a kártalanítás alól kivonják a Habsburgok és a „többi ellenséges dinasztia” birtokait. De hogy a megszállt Délvidék magyar földtulajdonosai nehogy a birtokaik eladásával „kijátsszák” a jugoszláv kormányrendeletet, az 1919. július 21-iki miniszteri rendelet a kisajátítás biztosítása céljából „elidegenítési és megterhelési tilalommal” sújtotta a nagybirtokokat.
Vajon mivel magyarázható, hogy amíg Bács-Bodrog vármegyében arányaiban és abszolút mértékben is a legtöbb volt a magyar kézen lévő nagybirtok – 61.846 katasztrális hold és 519 négyszögöl, az e kategóriába tartozó földterület 45,36 százaléka –, éppen a magyar földnélküli parasztság volt a legtömegesebb: 23.863 fő, a nyilvántartásban szereplő összes földnélküli 41,41 százaléka? Történelmietlennek tűnik Nikola Gaćeša azon magyarázata, miszerint a magyar nagybirtokosok és a magyar földnélküliek száma azért ilyen magas, mert egyfelől a XVIII. században lezajlott újratelepítéskor a már itt lévő szerbek mellett a német telepesek részesültek elsősorban előnyben – ez történelmileg valóban így van –, a magyar kormányok pedig, elsősorban a kiegyezést követően a magyar szupremáció megteremtése érdekében egyfajta kényszertelepítést folytattak. És mert Magyarországot elsősorban politikai célok vezérelték – ezen belül is a Délvidéken a magyarság számbeli növekedésének elősegítése volt a szándék –, kevésbé tartották szem előtt a betelepítés „gazdasági vonatkozásait”. Ezzel szemben sokkal valószínűbb, hogy a Délvidéken – így Bács-Bodrog vármegyében is – ugyanaz történt, mint Erdélyben: a birtoktulajdonosok számára sokkal olcsóbb volt a szerb, a horvát, a bunyevác vagy a szlovák munkaerő, mint a gazdaságilag fejlettebb vidékekről érkező magyar földnélküli paraszt munkaereje, ezért munkalehetőséghez és az ebből eredő jövedelemhez is elsősorban az olcsóbb bérért munkát vállaló, más nemzetiségű földmunkások jutottak. Ebből ered az aránytalanság. Másfelől viszont a német és a szerb betelepülő tömegeket a bécsi udvar valóban hatalmas előnyökben részesítette, hiszen birodalmi céljainak ez felelt meg: a németek – esősorban a svábok – az udvar számára elfogadható dominanciát jelentettek, a szerbek pedig a határőrvidéki harcokban vállaltak katonai szolgálatot. Ezért ugyancsak kiváltságokat élveztek, ami a sajkás-vidéki szerb katonai kerület történetéből is kiderül. A magyar kormányok viszont vitathatatlanul történelmi hibát követtek el, amikor a XIX. utolsó évtizedeiben jelentkező agrárproblémák nyomán tervezett, eredetileg radikális földreformok megvalósítását (elsősorban a választói joggal rendelkezők stabilitásának a megbomlásától tartva) hosszan halogatták. Időközben pedig – elsősorban a jelentős autonómiát élvező szerb ortodox egyház révén – a szerb parasztság kedvező földbérlethez, majd földtulajdonhoz jutott.
Nyitókép: A Kosztolányi Dezső szerkesztésében megjelent Vérző Magyarország
