Kenedi Géza 1916-ban megjelent Naiv Emlékiratok című életrajzi kötetében, a maga generációját – az 1850-es években születettek közösségét – „búban született” nemzedéknek nevezte, s úgy vélte, lelkiségük túlterhelt ahhoz, hogy szabadon szárnyaljon, hogy kellő derűvel nézzen a jövőbe, s gyönge ahhoz, hogy a népek közösségében határozott védelmezője legyen a nemzeti érdekeknek. Nemzedéke tagjainak nem voltak magasztos tervei, számukra a földi lét nagyobb boldogságának megteremtése volt a végső cél. Mérhetetlenül nagy és követelőző önzése volt ez az egyénnek, amelyet Kenedi Géza így fogalmazott meg: egyetlen cél volt: „az élet minél tökéletesebb kiélvezése”. Erre utalhatott Babits Mihály, amikor A mai Vörösmarty című írásában így fogalmazott: „a Váradi Antalok és Ábrányi Emilek kora volt ez, másfelől a Szabolcskáké és Pósáké. Nekünk szigorú fiataloknak, nagyon sommás ítéletünk volt erről az egész korszakbeli költészetről. Nem volt ez a mi szemünkben más, mint üres szónoklat, vagy útszéli érzelgés. Egyik oldalon a frázis, másikon a nóta! De a közönség általában el is szokott már attól, hogy a versben mást keressen, mint frázist vagy nótát.” Másutt, az „Engem nem látott senki még” című jegyzetében így fogalmazott: „Megdöbbenve ébredtem rá a magyar középosztály, az egész akkori magyar kultúra elmaradottságára. Ez a kor a magyar szellemi életnek nagy apálya volt. A magyar élet benn ült a látszólag biztosban, s visszaesett a régi magyar apátiába. Arany János halála óta fajunk zsenije is kihaltnak látszott.”
Vissza-visszatérő olvasmányaim közé tartozik íróinknak a XIX. század utolsó évtizedeiről vallott lesújtó véleményét tartalmazó írásaik, noha magam is túl vagyok a Szabolcskáék és a Pósáék költészetének olvasásán. A kor irodalmából áradó társadalmi-közéleti méretűvé duzzadt léhaság és nemtörődömség azonban rendre megdöbbent.
Bakkay Béla fehértemplomi főgimnáziumi tanár a Fehértemplom és Vidéke 1910. október 20-ai számában megjelent Tiszaparton című versében a ráboruló alkony homályában tekintett a távolba, ahol elcsöndesedő falvakat vélt látni: „Hol fűzek csonkult törzsei búsulnak. / Homály ül rajtuk, és sok évnek terhe, / E bús vidéknek népe és lakója / Van ottan tán kiverve…” Majd így bontotta ki a látomását:
Szürkült haboknak ezrei omolnak,
És bontják, egyre bontják partjaink,
Homokra kő, és pázsitos föld omlik,
S naponta így nagy a – temetkezés.
Ami sík volt, ma már folyónak ágya,
Belétemetve a múltnak álma:
Gyereksereg ah! nem bolyg már a parton,
Hogy ott cserebogárt fogjon,
Madártojást lásson,
S fiókák jöttét tartogassa számon.
Eltűntek innet, itt enyészet munkál:
A fűzek mind-mind pusztulóban.
Enyészet és küzdelem az elmúlással mindenütt a földön, sehol egy lélekemelő-lelkesítő látomás, gesztus, vagy közösségi megnyilvánulás. A ma már ismeretlen Böszörmény-Varga Géza Temetőbe című versében (Fiumei Estilap, 1914. április 8.) így énekelt: „Jön már a nap, közeleg: / Temetőbe, temetőbe, / Nem sokára kimegyek. / Nem sokára kimegyek.”
Az öt versszakos versben a címmel együtt tizennégyszer fordul elő a temető szó. Emellett az eltemetés, a csontok porladása és a kísértetek is hangsúlyos szavak. Egy végzetesen beteg lelki magatartás, amely a XIX. század végén, a XX. század elején erőteljesen rátelepszik a vidéki Magyarországra. Derű, ujjongás, lendület alig lelhető a vidéki városok költészetében, tervek, célok, elképzelések, egyéni lelkesedés és közösségi lelkesültség alig tapasztalható. Alig akad író, költő, aki olyan feladatot látna maga előtt, ami erőfeszítésre késztetné őt, ami olyan erővel szólítaná, hogy fölkapná a fejét, talpra állna, és úgy indulna felé, hogy ezt most meghódítom magamnak, ezt fölépítem a közösségem számára. Minden csak vergődés, szenvelgés, keresése az elsüllyedés lehetőségének. Böszörmény-Varga Géza nevét nem lelem a lexikonokban, nem tudom, hogy valójában ki volt, hol élt, s mi volt igazán jellemző a költészetére. De az eleve megdöbbentő, hogy 1914-ben, három hónappal a nagy háború kirobbanása előtt ennyire enervált a vidék lírája, hogy szikrányi értéke sincs az életnek, amiért érdemes lenne megküzdeni. A Böszörmény-Varga Gézák miért érezték volna azt, hogy nekik küzdeniük kellene a hazájukért? Ők csak meghalni akartak, és kísértetként visszajárni.
Valószínűleg ezt elégelte meg az Óbecse és Vidéke című hírlap névtelen jegyzetírója, amikor az 1902. december 14-én megjelent A magyar közönséghez című írásában föltette a kérdést: szabad-e tétlenül néznünk tovább, hogy ebben az ezeréves magyar hazában, hogyan hanyatlik a magyar? „Pusztulunk anyagilag, süllyedünk erkölcsileg is, lépésről-lépésre veszítjük el a talajt a lábunk alól. Visszavonásba és viszálykodásba merülünk, holott minden erőnket egyesítve kellene megfeszíteni arra, hogy a mienk, a magyar fajé legyen az uralom földben, iparban, kereskedelemben, pénzügyben, politikában, egyszóval a nemzeti élet minden megnyilatkozásában. De ha ezt akarjuk, akkor a léha közömbösségnek, az unott nembánomságnak egyszer már véget kell szakítanunk. A magyar társadalmat, a művelt magyar középosztályt e tekintetben súlyos mulasztás terheli. Évtizedeken át tűrte azt, hogy az agyába, szívébe, családi szentélyébe a nemzetietlen és erkölcstelen szellem behatoljon és ott gyökeret verjen, hogy aztán kiforgassa tiszta, nemes, nemzeti ősmagyar gondolkodásából és ezáltal könnyű szerrel idegen szellem, idegen érdekek vontató kötelére fűzze.” A jegyzet írója a sajtót tette felelőssé, hogy a komoly, higgadt hazafias gondolkodást kiölte közéletünkből, helyette „a léhaságot, a könnyelműséget, a nagy nemzeti érdekek semmibevételét, a nemes, hazafias törekvések kigúnyolását” népszerűsítette. Ez vezetett oda, hogy a magyar nemzeti gondolkodás eltűnt a közéletből, és a hagyományos értékek prédái lettek az idegen életeszméknek. S amíg súlyos válságát élte a magyar jövő megtervezésének közösségi gondja, a szabadkai Csillag Károly poétánk Nem odavaló… című munkájában így verselt: „Bácsországa híres arról, / Hogy a bora jó, / Hogy ott minden második ház / Vendégfogadó; / Van ottan lány akármennyi, / És mind eladó, / Aki ott nem tud mulatni, / Nem odavaló!” (Ó-Becse és Vidéke, 1896. február 2.).
Nyitókép: A korabeli Óbecse – Mák Ferenc archívumából
