Amikor az Óbecse és Vidéke című hírlap névtelen jegyzetírója az 1902. december 14-én megjelent A magyar közönséghez című írásában a magyarság társadalmi, politikai és gazdasági hanyatlásának megállítására, és a közszellem építésére szólította írótársait és a közélet szereplőit, Grünbaum Pál az Óbecse és Vidéke tulajdonosa és főszerkesztője – aki Cató néven is publikált – Egy kis ráadás című írásában mondta el véleményét napjai valóságáról. „A magyar polgári elem jelleménél fogva becsületes, hűségre hajló, hamar lelkesülő, bátor, kiválóan hiszékeny és jó – írta –, de fájdalom, nem elég kitartó, és az anyagi értékek becsülésében csaknem tudatlan. […] Latinovits Gézával vallom azt, hogy ki kell tanítani népünket arra, hogy az anyagi jólét hiányában nem lehet erős egy nemzet. […] Ha a századok óta fennálló nemzet egyszer visszafelé kezd fejlődni, akkor a körülötte lévő, és előre haladó nemzetek által hamarosan elnyeletik.” Hozzátette: a mezőgazdasággal foglalkozó és csupán ebben járatos munkás nép eltartása a fokozódó igények, valamint az adók és a közterhek növekedésének következtében egyre inkább ellehetetlenedik, az apró, kis- és középbirtokos közösség pedig belemerül az uzsora-tőke támasztotta kényszerek világába. „Ezért vándorol kifelé a nép Bácskából és ezért pusztul a magyar nemzet gerincét képező kis és közép birtokos osztály” – emelte ki Grünbaum Pál. 1904. január 10-én Cató néven közölt Számadás című vezércikkében így fogalmazott: „Végtelenül meddő, végtelenül üres, rémségesen haszon nélküli esztendőt éltünk át.” Ennek megfelelően a kor irodalmi termésében is megjelent a magyar társadalom pusztulásának megannyi változata, gondja és terhe.
A szegedi író-újságíró, Szigethy Sz. Vilmos A vármegyéből (1908) című, a régi Torontál vármegye világának emlékeit idéző elbeszélés-gyűjteményében olvasható tájaink irodalmának egyik legmegrendítőbb dzsentri-novellája, a Vándorló földek. Az utolsó Privinszky, a Jancsi gyerek alig múlt harmincéves, amikor dobra került az ősei birtoka. János úr módfelett könnyelmű életet élt, „nem szeretett a holnappal törődni”, s ahogy nőttek a terhek a birtokon, ő egyre mélyebben temetkezett a mámorba. Az utolsó kártyacsatája három napig tartott s mikor fölállott a kártyaasztal mellől, enyhe megkönnyebbülést érzett. „Az állomástól gyalogszerrel ballagott a kastély felé, amely így, hajnali világításban, szinte idegenszerűen hatott rá. Becsületes, régi ház, amely kívülről nem mutatja benső kincseit. Nem az évszázadok alatt gyűjtött értéktárgyakat, hanem a hívogató, kényelmes berendezést, talán inkább az otthonos levegőt, amit azonnal megszokhat, aki egyszer beteszi ide a lábát. Ablakait befutotta a borostyán meg a vadszöllő, udvara, kertje tele dúslombú fával, a legfiatalabb is idősebb nálánál. De olyik még regét mondhatna a dédjeiről, akik szelíd szerelemmel karolva át egymást, árnyékukban álmodták az első álmokat. Soha nem érezte át hangulatát a háznak, idegen volt az neki örökké, csak most kezdte valami bizsergetni a lelkét. Új, meg új szépségeket fedezett föl, sorra járta a szobákat, aztán lefeküdt.” Utoljára aludt az otthonában, hiszen holnap árverés lesz a birtokán.
Másnap az utolsó Privinszky kötelességének érezte, hogy személyes jelenlétével tisztelje meg a kastély meg a földek dobra-verésének eseményét. Egykedvűen hallgatta a jegyző felolvasását, alig várta, hogy túl legyen a fölösleges felhajtáson. Csak a köréje sereglett falusiak zokogtak keservesen, mint a temetésen szoktak sírni az asszonyok. A szomszédok sem voltak már sehol. „Hol voltak már azok! A kényelmes szobák hangulata, levendulaillata fölcserélve, csupa idegenszerűség minden, füstölgő gyárkéményekkel – még a Privinszky-erdő is az utolsó errefelé.” A ceremónia különben tényleg nem tartott sokáig, mindössze egy ember árverelt, a többi csak érdeklődött. Annak az egynek is „együtt kellett minden, a kastély, a föld, az erdő”. Csak maga az árverelő fiatal regálebérlő szégyenkezett, mintha illetlenséget követett volna el.
Kissé távolabb pedig, a park fái alatt „kecses ősz matrónák a kriptákban alusszák örök álmukat, szigorú tekintetüket felolvasztotta a halál kibékítő ereje. Imádságra kulcsolt kezük hasztalan könyörög egy kis mérsékletességért, a vándorló földeket nem tudják többé megállítani utjaikban. Egész életük kevés volt hozzá. […] Akkor kezdtek el vándorolni a földek, rájuk ült a magyar átok s nyargalt rajtuk örökségképpen mindvégig.”
Kassán 1896-ban jelent meg Justh Béla – Kovács Zsigmond – Sárosi Árpád Vidéki Költők Albuma című, páratlanul szép versantológiája, melyben Szigethy Sz. Vilmos Apám sírjánál című költeményével szerepelt. A vers beköszönő soraiban a gondtalan gyermekkor világáról énekelt, amikor a családja jólétet biztosított a számára. Az otthon békéje gondtalan életet ígért a számára, ám felnőtt fejjel látnia kellett, a pompa csak káprázat volt, afféle tünemény, amely idővel eltűnt az életéből. Az apja sírjára borulva vetett számot az elmúlt időkkel, az elszalasztott lehetőségekkel: „Meghalt akit úgy szerettem, / És a bútól férfi lettem. / S mind ez csak egy pillanat.”
Még előttem áll a képe,
Odarogyok le elébe,
Könny csorog le arcomon,
[…]
Megszólal az estharang.
Bánatosan, búsan csendül,
Boldogságról, szerelemrül,
Ajkam még imát rebeg:
Óh, ezerszer legyen áldva,
Béke szálljon szent porára,
Ki a sírban szendereg.
Árnyaltabban látta a maga korának viszonyait Margalits Ede, aki a Zomborban megjelent Három év után (1884) című „beszély-gyűjteményének” egyik cikkében így fogalmazott: „Bácskában a többség az embereket lánccal méri, nehéz a leteineroknak (sic) érvényesülni, s ők mégis odaadóan hűséggel oldják meg kulturális és közéleti feladatukat, és a közelismerés és méltánylás koszorúja kíséri tevékenységüket. Ők képezik és képezték megyénkben a haladás kelesztő kovászát és ők a városokban és falvakban egyaránt a magyarosodás és a korszerű haladás bajnokai.” Ha a megyei közélet fejlődése és alakulása a továbbiakban is a köznemesség, a főúri rend és a hivatalnoki közösség együttes erőfeszítéseinek, közös elhatározásainak szellemében alakul, Bácsmegyében a kulturális, a társadalmi és a politikai problémák „szerencsésen fognak megoldatni, és a megye nemcsak anyagi vagyonban lesz az országban a legelső tárház, hanem szellemi kincsekben és a haladás áldásainak megvalósításában is az ország mintaképe!” De vajon mindebből mi valósult meg?
Nyitókép: Nagybecskerek a XIX. és a XX. század fordulóján (Fotó: Mák Ferenc archívumából)
