A minap olvastam a Vajdaság Ma hírportál hírei között, hogy Elrajtolt az idei Tour de Délvidék honismereti kerékpártúra. A Zentáról induló résztvevők ezúttal „a Kárpátok déli részét, a vadregényes Krassó-Szörény vármegyét járják be drótparipáikkal”. A rövid összefoglalóból kitűnik: Zsoldos Ferenc, a kerékpártúra szellemi atyja által összeállított program szerint „a Retyezát lábától az egyébként nagyon szép Cserna folyó völgyében végig kerekezve Herkulesfürdőig pedáloznak”. Ezt követően Orsovánál leérnek az Al-Dunához, a Kazán-szoroshoz, majd pedig a Néra folyó kanyonjába is ellátogatnak. Utazásukat Fehértemplomban fejezik be. Régi utak emléke ébred bennem, és egyszerre hangosan ver a szívem: gyönyörű vidék, csodálatos táj, pompás irodalmi emlékekkel!
A fehértemplomi főgimnázium a „közoktatás terén oly kitartó fáradozással buzgólkodó, érdemekben gazdag és hazafias miniszterünk, Trefort Ágoston Ő Nagyméltósága” kezdeményezésére és szorgalmazására, 1875-ben az elhúzódó szüret miatt, csak október 16-án, Fazekas Elek ideiglenes igazgató irányításával kezdte meg a működését, hogy azután az 1918-ban történt tragikus megszűnéséig évtizedeken át oktassa a fiatal nemzedékek tagjait hazaszeretetre és a magyar nemzeti kultúra értékeinek megbecsülésére. A Néra-parti virágok városának hangulata – ahogyan Fehértemplomot a századvégen oly nagy előszeretettel emlegették – kifejezetten kedvezett a klasszikus történelmi emlékezésnek, amit a táj finom bora, a bacchusi áldás is tetézett.
Töreky Gábor latin–görög szakos tanár neve igazgatói minőségben 1878-ban jelent meg először a fehértemplomi főgimnázium értesítőjének a címoldalán, s vezette is a gondjaira bízott iskolát egészen 1885-ig, amikor – feltételezhetően minisztériumi utasításra – elhagyta a Néra-parti várost. Emlékét egykori diákja, Herczeg Ferenc őrizte meg A Várhegy című, kései visszaemlékezésében: „Az igazgatónk, Töreky Gábor irgalmatlanul szigorú, de nagytudású és nagyszívű pedagógus volt. Ha volt hibája, csak egy volt: hirtelenharagú volt. Azt hiszem, a hazáján, az iskoláján és családján kívül semmi sem érdekelte. […] Soha, egyik tanárommal nem volt annyi bajom, mint vele, és egyikre sem gondolok annyi szeretettel, mint őreá.”
Sziklay Ferenc 1911 őszén első drámasikerével a tarsolyában toppant be a Néra-parti városba. Érkezésekor a Fehértemplom és Vidéke című hetilap arról számolt be, hogy „főgimnáziumunk szép tehetségű, rokonszenves modorú tanára” Az új isten címen három felvonásos történelmi színművet írt, melyben a kereszténységnek a pogánysággal vívott dicsőséges harcából merített tárgyát a szerző „dúsan bearanyozta lelkének poézisével”. Sziklaynak a lapban közölt Én című versében is szerepel az isteni gondviselés fölszabadító élménye:
Ült az Isten teremtő műhelyében
Fáradtan, mert egy embert alkotott,
S lelkéből vett hozzá darabot.
Sokat tépett ki. A fölös darab
Oda került a többi darabhoz
Mi régebb óta ugyanígy maradt.
És nézte őket: „Tán így már kitelik
A hulladékból is egy tarka lélek.”
És gyúrta, amíg úgy-ahogy eggyé lett.
Így lettem én.
Still Nándor 1897-ben a főgimnázium évkönyvében tette közzé Földrajzi séták Fehértemplom és vidékén című írását, amely inkább szenvedélyes útirajz, semmint geográfiai tanulmány. Pedagógusként meg volt róla győződve, hogy tanítványaiból csak akkor lesz jó hazafi, ha „lakóhelyöknek teljes és harmonikus képe minden jellemző vonásával együtt a lelkökbe vésődik”. És mert maga is elragadónak tartotta Fehértemplom vidékét, évente táj- és honismereti kirándulásra vitte a tanítványait.
Szeptemberi hajnalokon indultak, és első útjuk a Ferencz József parkon át a Kálváriára vezette, és a magasból előbb Versec, majd az Al-Duna felé tekintettek. Délen a Néra folyót övező füzesek, alattuk pedig a vízimalmok voltak láthatók, azon túl viszont már a sejtelmes és titokzatos Krassó-Szörény vármegye kezdődött. A bebarangolt Lokva hegylánc lankáin, az Ugljara patak völgyében, Zlaticánál pedig elszánt aranymosók kísértették a szerencséjüket. Az őszi párák fölött erődjének romjaival ott remegett Ó-Palánk vára, és látható volt a Karas folyó torkolata, a maga fölülmúlhatatlan természeti szépségével. „Báziástól kezdve a Duna mindkét partján hegységek emelkednek, melyek különösen a moldovai szigettől kezdve hatalmasan összeszorítják a folyam óriás víztömegét”, olyannyira, hogy a közeli Kazán-szoros a poklok kapujának tűnik – írta Still Nándor valamennyi növendéke nagy-nagy megelégedésére. És milyen szép az útirajz nyelvének archaizmusa: „Új-Palánk községtől észak-nyugatra és a Karas jobb partján egy hullámos felületű fenntérség emelkedik, mely Károlyfalva, Gerebencz, Dubovácz és Deliblát hegységek között kerülékded alakban délkeletről észak-nyugatnak húzódik és körülbelül 400 □ kilométernyi területtel bír. Ez hazánk egyik legérdekesebb vidéke, a délmagyarországi homoksivatag, a magyar Szahara […].”
Bodor Aladár, a fehértemplomi főgimnázium magyar irodalom és a latin nyelv tanára az iskola 1913. évi értesítőjében tette közzé Az irodalomtörténet korszakai című dolgozatát. „Miután az a sorsunk és célunk – írta a tanulmány bevezető soraiban –, hogy életünket ebben az országban éljük le, itt minél jobban boldoguljunk, gazdagságban és műveltségben fejlődjünk, s ebben másokat is segítsünk: meg kell ismernünk ezt az országot, s a benne élő nemzet életét, hogy ebbe az életbe rendre mi is belehelyezkedni, benne munkát vállalni tudjunk. Minél teljesebben megismerjük, annál jobban belehelyezkedhetünk, s minél otthonosabban elsajátítjuk ismeretét, érzelmi világát, s munkáját, annál hasznosabban boldogulhatunk benne. […] Az országot és nemzetet is, amelyben élni fogunk, történelméből ismerhetjük meg a leghelyesebben, a legigazabb mivoltában. A nemzet történelmével tehát azért foglalkozunk, hogy kifejlődéséből megismerjük a mai nemzetet. A történelem a nemzet mai mivoltának megmagyarázása, nemzetünk fogalmának legmegérthetőbb meghatározási módszere.”
Sziklay Ferenc, Still Nándor, Bodor Aladár és társaik történeti munkáit olvasva érdemes emlékezni arra, hogy a XIX. század utolsó évtizedében a történetírói tevékenység még szorosan az irodalomhoz tartozott, ezért kísérte élénk érdeklődés a kiváló történészeink – Dudás Gyula, Dudás Ödön, Iványi István, Érdujhelyi Menyhért, Margalits Ede és társaik – munkásságát. Mindannyiuk tevékenységét a szülőföld fölfedezésének boldog mámora járta át, ezért érezni úgy ma is, hogy alkotásaikat a történelem aranyfüstje borítja.
Nyitókép: Fehértemplom (Forrás: Mák Ferenc archívumából)
