Szent István országában, a polgári Magyarország története idején a Délvidék megmutatta valódi értékét, igazi pompáját, szellemi arculatának sokszínűségét.
Az 1867 utáni, az alkotmányos rend helyreállítását követő fél évszázad Magyarországon a polgári fejlődés korszaka volt. Az 1848. évi törvények fölszabadították a jobbágyságot, a nemességet pedig beemelték a hatalomba. Ezzel ugyan csak a törvényes alapjait teremtették meg a liberális államrend kiépítésének, hiszen a forradalom és szabadságharc bukása, és az azt követő abszolutizmus közel két évtizedének eseményei megfojtottak minden kibontakozási lehetőséget; az immár szabad, de továbbra is földnélküli parasztság zsellérsorba került, miközben a kis- és középnemeseknek semmilyen anyagi forrásuk nem volt birtokuk gazdaságos működtetéséhez. Működött azonban helyette a bécsi udvar hatalmi intézményrendszere, a maga érdekeinek megfelelően alakítva Magyarország gazdasági és kulturális életét egyaránt. Az 1860-as évek elején a Habsburg birodalom háborús vereségeinek kellett bekövetkezni, hogy az észszerű belátás alapján Ferenc József és miniszterei az Ausztria és Magyarország közötti viszony rendezése mellett döntsenek. Deák Ferenc és társai 1867-ben jutottak el a közös érdekek méltányos elismerése alapján jogilag is garantált, kettős államszövetség, a kiegyezésen alapuló Osztrák–Magyar Monarchia megalkotásának elfogadásáig, megteremtve ezzel a kisemmizett ország gazdasági fölemelkedésének lehetőségét is. A deáki kiegyezés Magyarországon utat nyitott a polgári fejlődés előtt.
Az 1867 után következő fél évszázad során, egészen 1918-ig a földbirtokosok, az iparosok, a kereskedők, a honoráciorok és a hivatalnokok közössége igen szerteágazó igényeinek megfelelően teremtette meg a közösségi élet színtereit, mindenekelőtt a sajtót, a kaszinókat és a társasköröket, valamint a tudományok és a művészetek intézményeit. Ebben élen jártak az olyan jelentős városok, mint Szabadka, Zenta, Óbecse és Újvidék, a táj kulturális életében azonban a vármegyei adminisztrációnak helyet biztosító Zombor játszott vezető szerepet.
1867 után a közéletet szinte a semmiből kellett újjászervezni. Aki akkoriban a Duna és a Tisza táján széttekintett, mindössze annyit láthatott: közel egy évszázada a törökbecsei kikötőből megrakott hajókon szállították a gabonát Bécs felé, amihez az 1790-es évektől kezdődően jelentősen hozzájárult a Kiss József által épített Ferenc-csatornán lebonyolított terményszállítási forgalom is. Ezzel nagyjából ki is merül vidékünk gazdasági és kereskedelmi élete.
Soha olyan lelkes tudósi sereglet nem járta a Délvidék tájait, mint az a tanítói-tanári közösség, amely a kiegyezést követő fél évszázad alatt – 1867–1918 között – nevelte az életre a Bácska, a Bánság és Szlavónia ifjú nemzedékeit. Nyolc főgimnázium és megannyi más középtanoda tanárainak túlnyomó többsége az irodalom és a tudományok terén is jeleskedett, bizonyság erre könyveiknek az a gazdag öröksége, mely bámulattal tölti el a kései utókor olvasóit.
Kiss Lajos, a pancsovai főgimnázium történelemtanára 1883-ban Utazás a Dunán – Pancsovától Szörénytoronyig címmel a Végvidék című lap tárcarovatában öt részletben, majd 1884-ben Kubintól Buziásig címmel újabb három részletben tette közzé úti élményeit. Tanártársa, Gecser Béla polgári iskolai tanár pedig 1893-ban a pancsovai Wittigschlager Károlynál jelentette meg A Dunán le Zimonytól Turn-Severinig és Orsovától Herkulesfürdőig című kötetét. Herold Gyula Béla Apatintól Orsováig című élménybeszámolóját 1898 telén nyolc részletben közölte a Bácska című zombori hírlap. Végül 1909. július 4-én közölte a Délvidéki Lapok Czarina Szilárd Tizenkét év után című al-dunai utazásáról szóló jegyzetét, melyben a tárcaíró a Dunát fegyelmező bércek méltóságában Ady költészetének nagyságát vélte fölfedezni. Still Nándor az elérhető csodákat vette számba, amikor az iskola értesítőjében közzétette Földrajzi séták Fehértemplom és vidékén (1897) című izgalmas dolgozatát, Szőke Endre, a történelem tanára tollán pedig megszületett a Vonások a volt Temesi Bánság népéletéből (1890) című, feledhetetlenül szép munkája. Ez utóbbi, kifejezetten színes és izgalmas tájismereti utazás szolgálhatott követésre méltó példaként Grets József tanártársuk számára is, amikor a törökbecsei népélettel ismerkedett. Ennek eredményeként a Magyar Nyelvőr 1880. február 15-i számában tette közzé a törökbecsei tájszavak gyűjteményét.
Az életrajzi vallomások szerint a tudós tanárok többsége hazafias küldetésnek tekintette a végvidéki szolgálatot. Románecz Mihály Végbeli ének című költeményében hangsúlyozta: a távoli Felvidékről érkezett ugyan a Duna-tájra, de a középkori nagy csaták, és a háborúkat megidéző hősi énekek vidékén igazi otthonra lelt. „Szeretlek, oh én honom véghatára, / Szívem benned sok örömét lelte: / S népedért is ajkam kél imára: / – Szállja meg Szibinyáni lelke!” – írta a Pancsovára érkezésének évében, 1883-ban a helyi, Végvidék című lapban. Csernus Gerő fehértemplomi főgimnáziumi tanár pedig 1885. január 1-én a Fehértemplomi Lapok – Weißkirchner Blätter lapjain ugyan így búcsúzott az egyik áthelyezett tanártársától: „Örvendj tehát! Élted mi más, / Ha nem vidor, szép pitymalat? / S ifjú erővel párosult / Remény; szerény érzés alatt” – nem mulasztotta azonban el szóvá tenni, pályatársaival együtt milyen hasznos küldetésük volt a déli végeken, s a táj és lakói mily nagy mértékben töltötték ki az életüket.
A Bácska és a Bánság 1867 és 1918 közötti polgári társadalma történetének fél évszázada során a teljes szépségében született meg és teljesedett ki a magyar irodalom, a történetírás és a tudományos élet. Amennyiben elfogadjuk, hogy az irodalom feladata az ember lelki-szellemi világának művészi (poétikai) eszközökkel történő megjelenítése, úgy bizton kijelenthető, a jelzett korszak idején íróink, költőink, újságíróink és tudós tanáraink versben, regényben, publicisztikában, történeti, irodalomtörténeti és etnográfiai munkáikban megmutatták a táj és lakója, a bácskai és a bánsági ember közötti kapcsolat lényegét, megmutatták a bácskai és a bánsági ember életének igazi tartalmát.
A patriarchális kötöttségektől megszabadult, szabad akaratát és elhatározását érvényesítő polgár a maga elképzelései szerint alakította a maga társadalmát, vállalkozott, építette az otthonát, iskolát teremtett, miközben ismeretei bővítése céljából föltárta szülőföldje rejtett szépségeit, a távoli vidékekre is elutazott.
Nyitókép: A törökbecsei Hungária szobor (Fotó: Mák Ferenc)
