Soha olyan lelkes tudósi sereglet nem járta a Délvidék tájait, mint az a tanítói-tanári közösség, amely a kiegyezést követő fél évszázad alatt – 1867–1918 között – nevelte az életre a Bácska, a Bánság és Szlavónia ifjú nemzedékeit. Nyolc főgimnázium és megannyi más középtanoda tanárainak túlnyomó többsége az irodalom és a tudományok terén is jeleskedett, bizonyság erre könyveiknek az a gazdag öröksége, mely bámulattal tölti el a kései utókor olvasóit.
Kiss Lajos, a pancsovai főgimnázium történelemtanára 1883-ban Utazás a Dunán – Pancsovától Szörénytoronyig címmel a Végvidék című lap tárcarovatában öt részletben, majd 1884-ben Kubintól Buziásig címmel újabb három részletben tette közzé úti élményeit. Tanártársa, Gecser Béla polgári iskolai tanár pedig 1893-ban a pancsovai Wittigschlager Károlynál jelentette meg A Dunán le Zimonytól Turn-Severinig és Orsovától Herkulesfürdőig című kötetét. Herold Gyula Béla Apatintól Orsováig című élménybeszámolóját 1898 telén nyolc részletben közölte a Bácska című zombori hírlap. Végül 1909. július 4-én közölte a Délvidéki Lapok Czarina Szilárd Tizenkét év után című al-dunai utazásáról szóló jegyzetét, melyben a tárcaíró a Dunát fegyelmező bércek méltóságában Ady költészetének nagyságát vélte fölfedezni. Still Nándor az elérhető csodákat vette számba, amikor az iskola értesítőjében közzétette Földrajzi séták Fehértemplom és vidékén (1897) című izgalmas dolgozatát, Szőke Endre, a történelem tanára tollán pedig megszületett a Vonások a volt Temesi Bánság népéletéből (1890) című, feledhetetlenül szép munkája. Ez utóbbi, kifejezetten színes és izgalmas tájismereti utazás szolgálhatott követésre méltó példaként Grets József tanártársuk számára is, amikor a törökbecsei népélettel ismerkedett.
Grets József a Magyar Nyelvőr 1880. február 15-i számában tette közzé a törökbecsei tájszavak gyűjteményét. Az új magyar humanizmus évtizedei voltak ezek az esztendők, nem csoda, hogy a magyar történelmi emlékezet és a magyar valóság a kutatók számára lépten-nyomon újdonságokkal, új fölfedezésekkel szolgált. Grets József tájszavainak gyűjteményében nem kevesebb, mint 60 – többségében a vízhez, a hajózáshoz, a halászathoz köthető – tájszó található, gazdag örökségeként egy régen letűnt világnak.
Still Nándor a fehértemplomi „főgymnasium” neves földrajztanára rendszeresen vitte diákjait táj- és honismereti kirándulásra, egyfelől, mert maga is elragadónak tartotta Fehértemplom vidékét, másfelől pedig jó pedagógusként meg volt róla győződve, hogy tanítványaiból csak akkor lesz jó hazafi, ha „lakóhelyöknek teljes és harmonikus képe minden jellemző vonásával együtt a lelkökbe vésődik”.
Valamihez kötni kell a hűség fogalmát, s mi sem természetesebb annál, hogy erre a szülőföld valósága a legalkalmasabb. Still tanár úr azonban semmit nem bízott a véletlenre, s mert a vidék szeptemberben mutatja meg a legszebb arcát, hát a tanév kezdetén bakancsot húzott, és diákjainak lármás csoportja élén elindult fölfedezni a csodát. Diákjait a Ferencz József parkon át – ahol vasárnap a katonazenekar tette ünnepélyessé a promenád hangulatát – a Kálváriára vezette, s onnan, a magasból tekintettek Versec felé, majd az Al-Duna irányába, ahová az elkövetkező kirándulásaik egyike vezetett. Délnek mindössze két kilométert kellett megtenni, hogy a tiszti laktanyák mellett eljussanak a Néra folyó partjára, ahol meghallgathatták a vízimalmok méla dongását. A folyón túl kezdődött Krassó-Szörény vármegye, Temes vármegyétől merőben eltérő arculattal. Az igazi kalandot azonban a Báziásba tett utazás jelentette. „Lábainknál a fenséges Duna folyam”, a jobb parti alacsony emelkedés azonban már Szerbia. A belátható térségben ott remeg az őszi párák fölött Ó-Palánk, a történelmi erődjének romjaival, és látható a Karas folyó torkolata, a maga fölülmúlhatatlan természeti szépségével.
„Báziástól kezdve a Duna mindkét partján hegységek emelkednek, melyek különösen a moldovai szigettől kezdve hatalmasan összeszorítják a folyam óriás víztömegét”, olyannyira, hogy a közeli Kazánszoros a poklok kapujának tűnik – írta Still Nándor fehértemplomi főgimnáziumi tanár valamennyi növendéke nagy-nagy megelégedésére. Beszámolója Földrajzi séták Fehértemplomban és vidékén címmel az iskola 1897. évi értesítőjében jelent meg.
Zorkóczy Lajos országos hírű botanikus, az újvidéki polgári fiúiskola igazgatója néhány szigorúan pedagógiai témájú cikke után szépíróként először a Tárcza a Fruska-Górából című, az Újvidék hetilap 1885. augusztus 23-i és augusztus 30-i számában megjelent írásával mutatkozott be az olvasóknak. A szerző Délmagyarország egyik legcsodálatosabb vidékének tartja azt a Szlavónia lankáiba messze benyúló néhány négyzetmérföldnyi kiterjedésű hegyvonulatot, azt az Istentől áldott, roppant termékeny földterületet, melyen nem kevesebb, mint tizenhárom, jelentős történelmi múlttal rendelkező, szerb kolostor áll, s amelynek titkait a természetjáró, a történelmi múlt iránt fogékony, és a kultúra emlékeit kereső érdeklődő egyaránt nagy élvezettel látogathatja. „A Drávának a Dunába való ömlésétől nem messze, szorgosan művelt síkságból a Fruska-Gora emelkedik: keskeny hegylánc, mely a hatalmas folyamot eddigi irányából kelet felé leszorítja, s mintegy 8 mérföld hosszában a Tisza beömlésénél éri végét. A sűrű erdőkkel borított magaslatok a Dunán túlra, a Bácskába, Magyarország gazdag éléskamrájába tekintenek át, dél felé pedig a szerémi síkságra, hol az Al-Duna vidékeinek nemes fájú gyümölcse, s ízletes, tüzes szőleje terem” – jelölte meg Zorkóczy azt a vidéket, ahová útitársként hívta az olvasóit.
A Fruska-Góra azonban nem csak elragadó természeti szépségei és csodálatos termékenysége miatt kedves a látogatói előtt, de annak „hegytövei” és „völgynyílásai” rejtekében található a pravoszláv kolostoroknak az a sokasága – gyöngyfűzére –, amely a szerb nép Athoszát, szent hegyét képezi, s amely egységes vallási jellegében a szerb nép életének évszázados emlékeit őrzi. „Nyugaton Dálya, a patriarcha roppant uralmához, keleten Karlóca, a szerb Sionhoz simulva sorakoznak e nagy tekintélyű, s roppant kincsekben bővelkedő kolostorok a Fruska-Góra mindkét oldalán egymáshoz, szépséget és bájt kölcsönözve az áldott termékenységű szerémi vidéknek, mely századokon át Deliciae Romanorum neve alatt volt ismert.” Zorkóczy Lajos szerint a szerémségi kolostorok többségét a XIV. és a XV. században a szerb despoták – „a szerb birodalom rombadőlte után a magyar királyoktól kijelölt fejedelmek” – alapították, a török pusztítás következtében azonban az eredeti alakját és kiterjedését a XIX. század végére csak kevés kolostor tartotta meg.
Nyitókép: Fehértemplom (Forrás: Mák Ferenc archívumából)
